Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (II.)
rohamra indulnának, ha pillanatok alatt nem játszódna le az, amivel nem számoltak. A házak mögül lövések dördülnek. A főhadnagy fülel. — Puska és pisztoly — morogja. Két puskából és két pisztolyból lőttek! Ezek is ijesztőhatású lövések voltak, messze elkerülték a célpontjaikat. ... És ekkor érünk mi a csatározás színhelyére. A čertižnéik kiugranak a házak, a kerítések mögül. — Itt vannak a haburaiak! Százan vagyunk. A lendület előre lódít minket. Amint meghallottuk a durranásokat, futni kezdtünk, és most a meglepett csendőrfal sem tud megállítani bennünket. Ha lőnének is, mit érnének el vele? Ketten, hárman elvágódnának — mert megdöbbenésükben még célba sem vehetnek bennünket —, de az áradatot meg nem állítanák, s mi élve tépnénk szét őket. Vagy húszán lehetnek a čertižnéi csendőrökkel. És mi? Mint a megáradt Laborc a laktanya felé özönlünk. Fut a csendőr a botok, a kövek, az ember elől. Berontanak a vastag falú épületbe. Vácik főhadnagy a telefonhoz ugrik. Felkapja a kagylót, de a következő pillanatban falfehér arcába vér szökik. Nem telefonálhat, amikor Čertižné és Habura között megszakadt a vonal. — Piszkok! Bitangok — sziszegi. — Csendőrt nem küldhetek ki! ... — morogja maga elé. Agyonüthetnék a gazemberek! —* Hol a szakácsnő! Ide vele! — parancsolja, és egy papírlapra üzenetet ír. A papirost türelmetlenül összehajtogatja. Ijedten, sápadt arccal áll meg előtte a szakácsnő. Átnyújtja a papirost. — Dugja a kendője alá! Fusson a határőrökhöz, és adja át nekik ezt az üzenetet! El ne veszítse, mert az életével játszik! — riaszt rá még jobban a kiszolgáltatott nőre. A hátsó bejáraton engedik ki. A kerten keresztül fut a határőrökhöz, hogy a maguk vonalán riadóztassák a járási székhelyet. Úgy törünk a csendőrlaktanya felé, mintha a hatalom házát akarnánk lerombolni. Röpülnek a kövek, a fadarabok. Csörömpölve zúzódik cserepekre az üveg. Már minden ablak vakon tátong. Súlyos kövek esnek a palatetőre. Megreped, beszakad a vékony palatábla. A főhadnagy az egyik ablakból kiált. ■— Mit akarnak?! Fura egy kérdés, amikor látják, hogy őket osti omoljuk. Azzal viszont mi is tisztában vagyunk, hogy a gépfegyvert minden pillanatban az ablakba állíthatják és lekaszálhatnak bennünket. De ennyi embert? Csak mi vagyunk százan! És a čertižnéiek? Egy népes csoport kórusban válaszol. — Állítsák le a végrehajtásokat! Fizessék ki a háborús károkat! Szívdermesztő ez a kiáltás. Mintha ettől függne csupasz létünk. Meg tudják azt érteni az urak, hogy mi megy végbe a parasztban, amikor az istállójából kihajtják az utolsó tehénkét? Vácik főhadnagyot is egy pillanatra megdöbbenti a kiáltás. Hát ezért indultak a puskák, a szuronyok ellen?! Őket a rendbontás miatt küldték ide, ezek pedig állandóan azt az egy nótát fújják. Fizessék ki a háborús károkat! De elkapja a düh. Már három sebesültje van! S hogy néz ki a laktanya?! Rendbontás? Ezek fellázadtak ellenünk! Felemeli a karját. — Öva intem magukat az újabb erőszakos cselekedetektől! Ha nem hallgatnak a szép szóra, magukba lövetek! És azt is a tudomásukra adhatom, hogy erősítést kértünk! ... Csak most döbbenünk rá, hogy a kerten keresztül futó szakácsnő vihette a hírt. Mi meg azt gondoltuk, azért küldték el, hogy baj ne érje a gyámoltalan asszonyt. Némán farkasszemet nézünk. Mi szemben a csendőrlaktanyával, ők a betört ablakok mögül. Ez még nem az igazi háború! — gondolom. A mi kezünkben a kerítésekből kitépett léc és a falromból felszedett kő. Itt csak a mi vérünk festhetné be a Laborc jeges vizét. És ha igaz, hogy erősítést kértek, akkor nekünk odahaza a helyünk! Mert látják, hogy itt vagyunk, és ezt nem felejtik el soha nekünk. És ha jön az erősítés, csak Haburán keresztül jöhet! A saját otthonainkat kell védenünk! Szkeptácsék felé fordulok. — Beszorítottuk őket, a kezetekben vannak! Vigyázzatok rájuk, mi megyünk haza! ... (Folytatjuk)
