Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - Szíj Rezső: Schubert Gyula, a művész (Emlékezés halálának 25. évfordulójára)

VI.

Mint ember és művész, egyesületi tag és vezető, egyaránt tiszta eszközökkel szolgálta a szűkebb és tágabb emberi, művészeti közösséget. Nem csereberélte az eszméket a politika piacán, jóízlése undorodott az ilyen áron szerzett jóléttől, befolyástól és hatalomtól. Két népet szolgált egyszerre, félreérthetetlen nyíltsággal s igazoltan a javára mindkettőnek, ezzel az egész emberiség ügyét is vállalta, hűen „a pozsonyi polgár” eszményéhez, akitől mi sem állt távolabb, mint a dolgok elfogult szemlélete s a szelleme értékét tagadó hitvány lelkűiét. A dévényi várfoknál sokkal magasabb kilátóból szemlélte a körülötte zajló történelmet s a nagy árulások szennyes áradatában is volt erkölcsi ereje szilárdan megállni tisztán, emberségesen.

Öröklakásának egyik szobáját a nőtlen Staudt-Csengeli Mihálynak bocsátotta rendelkezésére. Ez a Menyhén — az 1938 után létesült művésztelepen — dolgozó művész, ha betért a fővárosba ügyeit intézni, hóna alatt rendszerint hozott a barátjának egy-egy libát vagy kacsát, viszonzásul. Schubert ugyanis értett a konyhaművészethez is. Egy 1943-ből származó nyilatkozata szerint várta, hogy agglegények számára írt szakácskönyve rövidesen megjelenik.

Halála után 25 év múlva is úgy emlegetik ismerősei, barátai, mint a legműveltebb képzőművészek egyikét, akiket valaha Pozsony nevelt föl a falai között.

A temetésen elhangzott búcsúbeszéd utolsó sorait idézzük mi is: „Tested eltűnik, de alkotásaid megmaradnak. Alkotásaid, a tömören összevont olajképek és a könnyes, káp- rázó melegségü, analitikus vízjestmények. Amíg mi élni jogunk, élni jog a hűség, szeretet és kitartás erkölcse, a te képeid világítani jognak előttünk, emlékeztetni jognak reád és kötelességeinkre.”

Schubert Gyula: Arvai táj (akvareli), 1947