Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Zalabai Zsigmond: Nemzetiségi önismeretünk forrásai
el is térnek tőle. A nemzetiségi iskolák nem csupán egy nyelvvel (a magyarral] többet oktató intézmények, hanem olyan sajátos létesítmények, melyek feladata egyrészt a nemzet múltjával, kulturális és történelmi hagyományaival való megismertetésben rejlik (ebben térnek el az államszervező nemzet iskolarendszerétől), másrészt lényeges vonásuk az államszervező nemzetek nyelvének és irodalmi-kulturális-történelmi örökségének a továbbadása is. Ennek a kettős elvárásnak, melynek lényege — esetünkben — a magyar nemzeti (ségi) öntudatra és a csehszlovák hazafiságra nevelés, a magyar iskolaügy tesz leginkább eleget: konzerváló (hagyományőrző) és jelnyitó (a sajátos nemzetiségi életformára felkészítő) szerepével mindkét területen olyan eredményeket mutathat fel, melyek meghaladják mind a nyelvoktató (csupán a nyelvet és irodalmat nemzetiségi nyelven tanító), mind a kétnyelvű, (szlovák és ukrán nyelvű) iskolák szintjét. A magyar tannyelvű iskolákban így kevesebb a nyelvi zavar, a kettős tannyelv előidézte interferencia, s ugyanakkor — a tantárgyközi kapcsolatok révén — teljesebb nemzeti képet vázolnak fel, mint pl. az ukrán nyelvoktató iskolák, melyekben a „nemzeti” vonások felmutatása rendszerint csak az irodalomra hárul, a többi tantárgy rovására. Mózsi meggyőző nyelvészeti és nyelvpszichológiai fejtegetésekkel támasztja alá azt a régóta ismert tételt, miszerint a tanulásban az egyik legfontosabb — ha nem a legfontosabb — tényező az anyanyelv. Az elsős kisdiák kb. 2500—3000 szó ismeretében vág neki a tanulásnak — az anyanyelvén. Kb. ennyire van szüksége, hogy figyelemmel kísérje és felfogja a magyarázatot. Idegen nyelvi környezetbe kerülve a gyermek elidegenedhet az iskolától, kedvét veszti, s rendszerint legföljebb közepes eredményekkel vegetálja végig tanulmányait. A továbbiakban a szerző vázolja az óvodáktól a főiskoláig terjedő magyar oktatási rendszert, s megállapítja, hogy „mind a személyi, mind pedig az anyagi ellátás alapvető tényezői tekintetében a magyar tanítási nyelvű kilencéves alapiskolákat a politikai és az állami szervek az utóbbi időben előnyben részesítették” (229. 1.). A magyar alapiskolás tanulók tudásszintje — mint azt egy nemrégiben végzett felmérés bizonyítja — semmivel sem marad el az országos szint mögött. Ennek ellenére még ma sem kielégítő az érdeklődés a szakközép- és főiskolák iránt. Ennek következtében — mint azt a kötet más helyén, Zvara tanulmányában olvashatjuk — a magyar nemzetiségű alkalmazottak részaránya — ide számítva az értelmiséget is — csupán 17,9 °/o, ugyanakkor a jóval kisebb lélekszámú ukránok esetében több mint 30 %, a lengyel nemzetiség körében 25 %. A korántsem kielégítő részarány okaira már az előzőekben rámutattunk, itt csak azt jegyezzük meg, hogy a jövőben hatékonyabb neveléssel és irányítással kell befolyásolnunk fiataljaink pályaválasztását, hiszen fejlődésben, mozgásban levő kultúránk és művelődésünk égetően igényli a korszerű ismeretekkel felvértezett fiatal szakembereket. A kisebbségi művelődés és kultúra területét három tanulmány igyekszik bejárni. Du- šek Imre írása A csehszlovákiai magyar könyvkiadás két évtizedéről számol be, ismertetve a szépirodalommal foglalkozó Madách, a társadalomtudományok körében mozgó Pravda, a természettudományi publikációkat megjelentető Príroda (Természet) és a Pedagógiai Könyvkiadó tevékenységét, profilját. Noha az írás címe nem ígéri, hiányoljuk az értekezésből az első köztársaság könyvkiadói tevékenységének az ismertetését, hiszen a mennyiségi és minőségi előrelépés csak a konfrontáció alapján érthető meg igazán. Csanda Sándor írása a lehetetlenre vállalkozott: húsz oldalon — elméleti mélységgel, értékelő módon — nem oldható meg a csehszlovákiai magyar irodalom története. Irodalomtörténeti vázlata főleg adatokra szorítkozik, írásbeliségünk sajátos vonásait — a „szlovákiai magyar regény” megteremtésére tett kísérletek elemzésétől eltekintve — csak futólag érinti. Balázs Béla' Az Üj Szó szerepe a csehszlovákiai magyar újságírásban című tanulmánya napilapunk indulásának éveivel foglalkozik. Ha Csanda írását túl tömörnek, Balázsét bő lére eresztettnek találjuk: az érdekes kultúrtörténeti adalékokat olykor elnyeli a részletező előadásmód. Megítélésünk szerint a Közös hazában című kötet kultúránkkal foglalkozó írásaiban erős szerkezeti törésre került sor: tekintve, hogy „nemzetiség-monográfiáról” van szó, hasznosabb lett volna kultúránk egészének a befogására törekedni. Hiányérzetet kelt, hogy nem olvashatunk a CSEMADOK^ két évtizedes tevékenységéről, nem kapunk teljes képet sajtónkról, szó sem esik a rádió magyar adásának munkájáról, a MATESZ két színtársulatáról, a külföld által is elismert Magyar Tanítók Énekkaráról, az Ifjú Szívek dal- és táncegyüttesről stb. A csehszlovákiai magyar nemzetiségi kultúráról alkotott képünk tehát — enyhén szólva is — csonka 258
