Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Zalabai Zsigmond: Nemzetiségi önismeretünk forrásai
Zalabai Zsigmond nemzetiségi önismeretünk forrásai Két könyvet — Sas Andor A koronázó város (Madách kiadó] című várostörténeti monográfiáját és a szerzői kollektíva által összeállított Közös hazában című tanulmánygyűjteményt — fog egybe, fűz egyazon gondolatmenetre a fönti cím. Nem indokolatlanul, hiszen mindkét kiadvány — az előbbi a múlt, az utóbbi a jelen felől — a csehszlovákiai magyarság önismeretének gazdagító forrása lehet: egy-egy történelmi korszak gazdasági alapjának és szociális hátterének alapos elemzése után bevezetnek a felépítmény — a kultúra és szellemiség — világába is, átmentve a múlt haladó hagyományait, felmutatva a jelen értékeit. Sas művének nemegy alakja — a német Schröer (koporsóját, osztatlan emberségének megbecsüléseként, felváltva vitték német, szlovák és magyar diákjai), a cseh Palacký, a szlovák Stúr, a magyar Kossuth és Széchenyi — ma is élő, a példa erejével ható koronatanúja annak a törekvésnek, hogy a dunai népek legjobbjai — ha mégoly bonyolultan, ellentmondásoktól sem mentesen — már a múlt század közepén is egyazon célt követtek: embernek ember, nemzetnek nemzet általi megbecsülését. Hogy útjaik olykor tragikusan keresztezték egymást, az a reformkor félfeudális örökséggel is terhelt eszmevilágának tudható be. Az ellentmondásokat azonban — mint ezt a Tanulmányok a CSSZSZK magyar nemzetiségű lakosságának politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági életéből alcímet viselő Pravda-kiadvány igazolja — fokozatosan feloldotta az idő, s közös dolgainkban — 1948 februárja óta egyre fejlődve — ma már mindinkább az a tudományos alapokra — szociológiai felmérésekre — épített és alkotmányos normákba foglalt vezérelv érvényesül, amit a CSKP nemzeti politikájának nevezünk. A két könyv tehát szervesen összefügg, egyik a másikkal kiegészülve segít, hogy tisztábban lássuk az egymást váltó történelmi szakaszok hol egyértelműen világos, hol problematikus, de mindig elgondolkoztató gazdasági, politikai és kulturális jelenségeit. „A pozsonyi Vadászsor, a Jägerzeile egyik XVIII. századi épületének kapuja felett egy empire korabeli pozsonyi bérkocsi, Lohnkutsche képe látható, kőbe faragva, ficánkoló lovakkal, a bakon kocsissal. Képzeletben a késői olvasó is körbe hordozhatja magát egy ilyen, szíjakon függő, himbálódzó határban a XIX. század első felének városán...” — ezzel a stílusos fordulattal invitálja olvasóit az 1818—1848 között Pozsony megtekintésére Sas Andor. A tízegynéhány éve elhunyt történelem- és irodalomtudős (kettős éreklődési köre jól érvényesül művében is) jó idegenvezetőnek bizonyul: levéltárak, jegyző-, adó- és céhkönyvek s a korabeli sajtó áttanulmányozása révén hatalmas művelődéstörténeti anyagot mozgat meg, sokoldalúan és sokszínűén tárja elénk a korabeli életet. Sas módszere kettős: egyrészt — a szakavatott történész és gazdaságtörténet-kutató szemével — bemutatja a koronázó városnak az országos politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális életben betöltött szerepét, másrészt — apró művelődéstörténeti esszék formájában — megrajzolja a városi mindennapokat is, képzeletbeli utazókocsink az arisztokrata belváros és a városszéli szőlődombok között cikáz, s útközben napszámosok, mesterlegények, bérkocsisok, huszárok, polgármesterek, grófok, költők, festők, zeneművészek, tudósok és diétái küldöttek tarka serege fogad. Ez a tartalmi kettősség a mű stílusában is meg254
