Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Wurczell Gábor: A folyó halála
Wurczell Gábor a folyó halála Lobogott a tavasz. Az életen kívül lehetetlen volt mást elképzelni. Pezsdült a víz, árnyék rebbent, pamutlabdacsokat hajtottak a tavaszi szelek Dél felé. A horizont is kitágult, felgyorsult a vér zubogása. Évezredek elraktározódott tavaszélményei, rég elfelejtett rituálék hagyománya ébredt a friss ritmusokra, a fényes illatokra. Mégis! Volt valami, vagy történt valami, ami akkor teljesen érthetetlen volt számunkra. Mintha a fájdalom született volna meg a semmiből, hihetetlenül a tavaszból, pedig a mi gyermeki tavaszunk a legcsodálatosabbak közül való volt. Csordultig tele fénnyel, örömmel, zsendülő szerelmekkel, nagy rohanásokkal a nagy folyó felé, amelynek élménye egy hosszú télen keresztül ott toporzékolt, hogy a rohanásunk aztán szinte bukdácsolva torpanjon meg a látványra. A folyó partján egy öregembert találtunk, aki sírt. Soha az életünkben nem láttunk ilyet. Nagyon vén volt már. Ruházata tiszta, de szokatlan. Egyetlen gombot sem láttunk rajta. Körülötte titokzatos pára lebegett. A sarjadzó bokrok mögé bújtunk. Elfúló lihegésünk döbbenetével jöttünk rá egy másik felismerésre, hogy a fehér öreg nem úgy sír, mint a gyerekek szoktak, hanem hangtalanul. Könnyei — hosszú, fehér szakállán végigperegve — egyenesen a folyóba hulltak. Félelmünkben, amely az érthetetlenségből fakadt, szorosabbra bújtunk. Felzajgatott szúnyogok, legyek zümmögtek bele a tavaszi csendbe, aztán hallottuk a Nagy Folyó mormolását, egy kis erdei pocok morcogását s egy távoli hajókürtöt. Rég nem hittük a meséket már, mégis: az öreg csodálatos alakja és érthetetlen viselkedése azokat idézte. Aztán az öreg ember szakálla rebbent először, majd meghajlott az egész kiaszott test, s minden erejét beleadva kiemelte a hálót a folyóból. A visszacsorgó víz csobogása volt az egyetlen természetellenes zaj, mely kihallatszott a tavaszi zsongásból. A^ víztől csillogó apró fonal-négyszögek közt egy kis keszeg még jobban csillogott a fényben, s az öreg sírt tovább. Talán egy árnyalattal mélyebben és érthetetlenebből. Lassan lehajolt, s reszkető kézzel visszaengedte a halacskát. Mi csodára vártunk ebben a percben, melyben benne volt a mozdulatlanság, a hangtalan sírás, a titokzatosan osonó folyó, a tavasz, a csillogó „aranyhal“, a folyó felett lassan repülő madár, a tavaszi meleg csend, az illatos virágok, hódító érzelmeink, érzéseink, a dobhártyánkban zakatoló döbbenet, az áprilisi fényjáték, a festett angyalok, az illatos virágok. A csoda nem következett be. Eltelt néhány izgalmas tavasz azóta. Csak most értem meg az öreg halászt és kozmikus bánatát. Talán ő volt a Nagy Folyó szelleme. Mostanában a képes magazinok messziről jött turistákat csalogatnak a mesebeli nagy folyó partjára. Sokan próbálkoznak azon a helyen. Hatalmas horgokat, fineszes csalétkeket dobnak a folyó gyomrába. Mindhiába. Pár óra elteltével idegesen vágják magukat autóikba s elhajtanak. A kisfiú a parti nádasból figyeli őket. Kakukkfüves májusokra emlékezik s az öreg halászra. Aztán sokáig, szomorúan nézi a nagy folyót, amely tele van olajjal, nagyon mély zavarossággal, s egyre több „aranyhal-tetemmel“, melyet a rendszertelen áradás vet ki a partmenti nádasok éles lándzsáira. 238
