Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Szénássy Zoltán: „Dózsa György unokája vagyok én”
tengerben hullám támad s erdőn fa növekszik, ; fennmarad így a nevem maradékra örökkön örökké és hunnok földjén váltig dicsérik. Az ének zeng a paraszti király híréről, égre magasztal: nem merül így többé soha már feledésbe, hogy éltem.” S hogy ne csak testét, hanem lelkét is megtörjék és meggyalázzák, kiéheztetett katonáit arra kényszerítik, hogy vezérük testéből egyenek. De Dózsa György a végvári vitéz és „parasztkirály” minden testi és lelki fájdalmat szó nélkül tűrt. Az előbb idézett Taurinus Dózsának eme lelke-megaláztatását így írja le: ,,... véráztatta ruháját hóhér tépi le és égő botot ád a kezébe és tüzesült koronát helyezett le királyi fejére... Nádpálcával vert szolgái körötte csapatban vad táncot jártak ... megtépik a puszta fogukkal.. A szemtanúk szerint egy jaj sem hagyta el a borzalmas kínokat átélő Dózsa száját. Valóban úgy halt meg, ahogy élt, hősként. Amikor már megégett teste semmi jelét sem mutatta az életnek, levágták a fejét és elküldték Szegedre, közszemlére. Szapolyai, Báthory, Werbőczi győzelmet ünnepeltek. Évszázadokra biztosították hatalmukat a parasztok milliói felett. És tán Mohácsot is jobban elviselték, hisz Gergely Sándor szavaival élve „Mohács már csak a vérveres pecsétet rakta a Tripartitumra.” És a Temesen túl, az akkori vár alatti mezőn, ahol Dózsa tüzes trónja állott, ma egy kis kápolna jelöli az egykori kivégzés helyét. Radnai Béla: Damjanich szobor (Szolnok)
