Irodalmi Szemle, 1974

1974/3 - Horov, Pavol: Két vers (Veres János fordításai)

Pavel Horov

szerelmesek esőben szülőföld

Esik az eső. Kérlelsz: Gyerünk haza.

De szeretlek, s azt mondom: Jobb talán megbújni itt; ernyőnk a vadalmafa, simuljunk össze, mint két gally a fán.

Hadd essék csak. Doboljanak a cseppek. ' A víz nem oltja szívünk parazsát.

A hangok, kedvesem, oly szépen zengnek, mint ablakodnál szóló szerenád.

Lám, hangskálává válik minden zörej, mint vágyunk, mely már nem lel szavakat.

S még mindig esik. Zuhog. Csökönyösen.

De mi várunk, amíg kisüt a nap.

Veres János fordításai

Az Ondavánál elveszített percek, mik meghaltak a néma víz felett, rajzó méhekként ím életre kelnek s telezümmögik forró fejemet.

Az idő röge alatt újjáéledt a csengőhang s benned szól félszegen; a part-homokba bújt és múltba tévedt világ mezítláb előtted terem.

Istállőszagot hint, kalászt zizegtet, s becéz, mint dajkadal, édesdeden.

S bár romhalom már csak — szikrázva reszket, mint a harmat a sarjúrendeken.

Olyan, akár a harmatcsepp a rózsán, mit nem ijeszt az izzó nyármeleg.

Ezért: noha a sors keservet ró rám, világot s rózsát dallal éltetek, az Ondava-part virágait áldom, a bölcsen-néma vizek ékeit, mert oly jó tiszta lényüket csodálnom! szépségük belém rímet telepít.

Holdfény süti a bércet, menjünk haza, legények ...

Schubert Gyula: Fás-pusztai táj (akvareli), 1937