Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (I.)
Most talán megérted, hogy a maréknyi emberre, a kommunisták kis csoportjára miért hallgat csaknem az egész falu! Mert valakinek ki kellett mondani: Változtatnunk kell fezen az életen. És ezt csak az mondhatja, aki valóban változtatni is akar, aki fel tudja korbácsolni a hullámokat, hogy a hullám minél több hullámot törjön; és meg is tud állni a saját lábán, hogy el ne söpörje a háborgó vihar. Nem szép a mi életünk. Eljutottunk a forrpontig. Inkább a halált, mint ezt az életet! A parasztok eladósodtak, a munkások már koldulni is járnak. Csak meg kellene indítani a harcot, s a Laboréban víz helyett vér csörgedezne. Mondjuk az embereknek: — Nem öldösni kell, azzal csak a nyakunkat törnénk! — Hát nem lenne jobb? Amit nem látsz, nem fáj, vége lenne a kínnak!... Az egyedüli kiutat abban a látjuk, amiről a néha hozzánk látogató elvtársak beszéltek nekünk. Magyarázták a párthatározatot, amelyet tavaly novemberben hoztak. Mondják: a pártvezetők erről beszélnek a népgyűléseken is, hogy a nem kommunisták is hallják. Hozzánk elkésve jut el a magyarázó szó. De mi azt mondjuk erre, jobb későn, mint soha, így is időben érkezik, mert a gondjainktól nem tudunk megszabadulni. És most a tudtunkra adják, hogyan könnyíthetnénk a sorsunkon. Vessünk véget az 1928 óta húzódó agrárválságnak! A kisgazdáknak tizenhatezer korona évi jövedelemig írjanak le minden adót, a zsellérnek, kisparasztnak, legalább ezer korona állami segélyt adjanak, rendkívüli segélyben részesítsék a munkanélküli mezőgazdasági munkásokat, adjanak ruhát a gyerekeknek, indítsák el az étkeztetési akciót... Megértettük, és nem hallgattuk el. Valóban csak ilyen intézkedések segítenének rajtunk. És mi eggyel meg is toldottuk a követeléseket: Fizessék ki végre a háborús károkat. És mit válaszolt a hatóság? Kommunista követeléseknek engedni? Az ő malmukra hajtsuk a vizet? Soha! Minden adóhátralékot azonnal behajtani! Minden kis adósságot behajtani! Ha nem fizetsz adós, jön a végrehajtó! Jött is. Lefoglalta az ingóságokat, az utolsó tehénkét is. Március derekára tűzték ki a végrehajtás időpontját, a mi környékünkön, Borov, Habura, Certižné községekben. S újra dicshimnuszokat hallunk a híres demokráciáról, mert közzétették: májusban tartjuk a parlamenti választásokat. — Lesz megint mire szavazni — szól hozzánk Fedor Macko, amikor az esti órákban, a maréknyi kommunista, mi tizenöten, összedugjuk a fejünket. — Lesz, Fico — mondom. — De előbb őrizzük meg, amiből él az ember, utána jöhet csak a többi. — Ez lenne az igazi tromf a kezünkben — dörmögi Vaszil. — Ha elvisznek mindent, az a halált jelenti — mondom. — Az ... Bizony az ... Szállnak a sóhajok. Tudunk mi sóhajtozni is, amikor önmagunk tehetetlensége ellen fordul haragunk. — Ezek valóban azt képzelik, hogy megtörik, elnémítják az embert, ha elveszik az utolsó tehenét is, az utolsó reményét is?! — mondja Fico. — Nem engedjük! — válaszolom. — Hogyan? — fordul felém Fico. — Nem tudom ... S ez igaz is. Választ keresünk a kérdéseinkre, de nehéz rá megfelelnünk. Azt mondanunk sem kell, hogy csupasz öklünkkel is elkergetnénk az egzekválót, de mit érnénk el vele? Jönne a csendőr és vinne téged. Ez nem megoldás. Csak azokat az álmokat szeressük, amelyeket megvalósíthatunk — szólal meg újra Fico. — Igaz, egyelőre álom az, amiben hiszünk, mert messze van — mondom. — Ügy ám! ... Ügy ám... Messze van... — bólogatnak a többiek. De ha ez a remény se lenne, mibe kapaszkodnánk? ... — Bizony úgy... — sóhajt fel a mi Fedorunk is. — Rosszul élünk, ez igaz. A hivatalnokok jól élnek, ez is igaz. De az is igaz, hogy puszta követelésekkel még nyulat sem foghatunk. Községi bíró vagyok, és mit tehetek a mi érdekünkben? Semmit! Nem utasíthatom ki a faluból a végrehajtót. A jegyző úr nem hallgat ránk, a csendőr is ellenünk van. Ha a mi kezünkben lenne a hatalom, úgy ahogy az orosz, az ukrán testvérek csinálták... Megint hallgatás a válasz. Most sem kell kimondani, hogy ez az, amiben reménykedünk. Magunk között ezt nem kell magyarázni, inkább azt vesszük fontolóra, hogyan 2U
