Irodalmi Szemle, 1974
1974/3 - Duba Gyula: Kiárusítás délelőtt
— Mennyiért adta a Vadvirágokat? — Kétszáz koronáért... Ezret ér, gondolta ő, mi történt veled apó? Az öreg halk, kissé éneklő hangon bizalmasan beszélni kezdett, mintha mégis felismerte volna benne az állandó látogatót és titkot bízna rá. — Nagyon megfáradtam... öreg vagyok, vigyáznom kell, mert az emberek tudják, hogy öreg vagyok és tehetetlen velük szemben. Jönnek és mindent akarnak, ingyen szeretnének mindent... Pedig én igazán olcsón adom el, ami még megmaradt nekem. Rossz emberek is betérnek hozzám ... egyszer három cigányasszony jött nagy szatyrokkal. Senki más rajtuk kívül nem volt az üzletben. Az egyik kövér, zsírosképű asszony hátulról kendőt dobott a fejemre és bekötötte a számat. A sarokba ültettek és bezárták az ajtót. Pénzt kerestek mindenütt és a szatyraikba vázákat meg kristálypoharakat raktak. Nagyon fáradt voltam akkor is, csak néztem őket, nem is próbáltam kiszabadítani magamat, de a kendő valahogy lecsúszott az arcomról és akkor kiabálni kezdtem ... Erre kifutottak ... — Elfogták őket...? — Nem... alig beszéltem róluk az embereknek, szégyelltem, hogy olyan öreg és tehetetlen vagyok ... És nem is emlékeztem rájuk pontosan... hárman voltak, három kövér asszony, de talán nem is cigányok, talán mások... egy olajképet is elvittek, szép nagy olajkép volt... Fáradtan lehunyta a szemét és elhallgatott. Hősünk sajnálkozva nézte az öregembert és szomorúság fogta el. Sajnálkozása egyszerre önsajnálatba csapott át, mint amikor az embert a saját hibája folytán pótolhatatlan veszteség éri, s ő előre sejti azt. A lopakodó, fájdalmas nyugtalanság előbbre kúszott benne és egyre inkább testet öltött, értelmet nyert. A Vadvirágokkal azt tervezte — mint ahogy a többi képpel is —, hogy megveszi. Biztosan tudta, hogy egyszer úgyis megveszi és ezért úgy tartotta számon, mint a sajátját, gyakran megnézte, részletesen vizsgálgatta, kibetűzte a keretező cég nevét és ebből következtetett rá, hogy a régi gazdája mennyire megbecsülte a képet, jónevű cégnél, díszes rámával keretez- tette be. A festőjéről is minden hozzáférhető adatot megszerzett: az első köztársaság idején élt, nem különösen nagy jelentőségű, de ismert és a maga korában kedvelt magyar művész volt. Megszokta a képet, örült neki, hogy ha majd megveszi és megtisztítja, még szebb lesz. Közeli volt a számára, mert olyan érzelmek és hangulatok elemeit tartalmazta, amelyeket ő is magában hordozott a nyáreleji mezőről: a forróságban lángoló pipacsokat, az égkék búzavirágokat meg a kedves szerény margarétákat örökítette meg, s tette a számára közelivé a város kövei között. Egyszerre elképzelhetetlennek tűnt fel előtte a gondolat, hogy a dolgozószobája falán ne legyen jelen a szarkaláb sarkantyúinak a lilája és a nemes bojtorján mélysárga aranya. Számonkérően megkérdezte önmagától, hogy miért nem vette meg már régen a képet. Tanácstalanul járkált a csillárok alatt, csoszogott, mint a megfáradt zsákhordó este hazatérőben, körbejárta a szunyókáló öreg ószerest, felemelte a körzőkészletet, majd közömbösen visszadobta a fémkupac tetejére, beletúrt a csavarok és foglalatok halmába, ujjait végighúzta acéltestükön és megérintette a fodros lámpaernyőket. Egy nagy szárnyas csillárt enyhén meglengetett az apó feje felett. Kínzó és termékeny pillanatok ezek, mert egyre inkább rádöbbent a limlomokkal teli üzlet szerepére az ő életében, és így valahogy önmaga lényegére. Nyugtalan, kereső ember, olyan értékeket keres., amelyek benne is élnek, a lelke mélyén szunnyadoznak és a felébredés lehetőségéről álmodnak; láthatók lesznek majd, megfoghatók és birtokolhatok. Önmagát keresi valójában, önmagát a tárgyakban. Ez az ő benső lényege: nyugtalan és kereső. Ezért járt a vén ószeres üzletébe oly gyakran és szükségszerűen, mert mindig azt remélte, hogy valami értéket talál, ritkaságot fedez fel, és akkor majd történik vele valami és mert a könnyen megszerezhető tárgyakban önmagát és lehetőségeit látta, ezért játszott a gondolattal, hogy a képek az övéi, bármikor megveheti őket, csak akarnia kell. A világ az apó ócskaságainak képében, valódi értékekként engedelmesen eléje járult és felkínálta neki magát. A választást rábízta és ő dönthetett: elfogadja-e vagy visszautasítja. De miért nem szerzi meg őket? Miért nem nyugtatja meg általuk önmagát? Régóta ott 199
