Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - Rácz Olivér: Álom Tivadar szabadsága
Rácz Olivér Álom Tivadar akkor szabadságon volt. Módszeresen és aprólékos gonddal osztotta be a szabadságát; egyetlen percét sem tékozolta léha szórakozásokra, ellenben bebarangolta az összes régi utcákat, külvárosi, macskaköves sikátorokba látogatott el, megállt az ismerős, ódon házak előtt, sőt fasorokat és sárga homokkal felszórt sétányokat is felkeresett. De a sikátorok nem üdvözölték, a hársfák hűvösen elnéztek a feje felett, a házak nem ismerték meg. — Pedig ennek a kőkerítésnek a tövében egyszer öt üveggolyót kaptam Fulvézertől •egy gumipuska fejében (az öt üveggolyó közül egy piros volt, kettő halványkék, kettő pedig márványos); amott, a boltíves, Szent Flórián szobros kapualj alatt egyszer disznó képeket mutogatott Bakocsi, a szomszédos erkélyes ház emeleti, halványzöld függönyös, nyitott ablaka mögött pedig késő tavaszi délutánokon valaki órák hosszat hegedült. Csajkovszkijt játszott, Rimszkij-Korszakovot és Schumannt, sőt egyszer a Cremonai hegedűst is; lágy, édes melódiákat, és Álom Tivadar akkoriban gyakran ácsorgott az erkélyes házzal szemközti járdán, s miközben a szíve álmodozva andalgott a zene hullámain, a képzelete megpróbálta maga elé varázsolni azt, aki odabent a halványzöld függönyök mögött finom, fehér, érzékeny ujjaival ezeket a csodálatos melódiákat üzente a tavasznak és Álom Tivadarnak. Álom Tivadar úgy képzelte, hogy egy sápadt arcú, nagy szemű, karcsú lány lehet. Egy selymes szempillájú, szép, fiatal lány, akinek a lelkét titkos bánatok epesztik. Álom Tivadar akkoriban nagyon fájlalta, hogy nem ismeri a hangjegyek bűvös világát és nem tanult meg hegedülni: vén volt már hozzá, hiszen abban az időben Álom Tivadar már majdnem tizenhat éves volt... Milyen más, milyen csodálatosan szép lett volna minden, ha ezeken a tavaszi alkonyokon ő is magával hozhatta volna féltett hegedűjét, s amikor az ismeretlen, fiatal lány megpihen, és a nyitott ablakban elhalnak az édes melódiák, Tivadar az állához illeszti karcsú hangszerét és válaszol neki. Akkor a lány — hosszú, barna, selymes hajának dús zuhataga a derekáig ér — meglepett-boldogan félrelebbenti a halványzöld függönyt, s karcsú, fehér kezében a bűvös vonóval, kitekint az ablakon. De Tivadar nem tudott hegedülni, s a lány sohasem pillantott ki az ablakon. Ám a majdnem tizenhat éves Álom Tivadar hegedű nélkül is türelmesen várakozott: meg kellett ismernie ezt a lányt, ezt a gyönyörű, élő hegedűt. Aztán egyszer disszonáns, harsány és baljós basszusok dördültek bele Csajkovszkij halk epekedéseibe, roppant oboák és havasi kürtök lázadtak minden összhangzat és harmónia ellen, valahol fent, a végtelen magasságokban tengerek morajlottak, a háztetők fölött villámok csattantak, az égbolt egyetlen hatalmas, sötétlila bádogedény lett, és Álom Tivadar ezen a napon pillanatok alatt bőrig ázott. De a nyáreleji vihar éppoly hirtelenül elmúlt, mint ahogyan jött, a levegő illatos lett a felfrissült lomboktól és az esőszagtól, s akkor végre megleb- bent a halványzöld függöny a nyitott ablak mögött. Sőt nemcsak meglebbent; a függönyt az ablak két oldalán gondosan feltűzték — Tivadar szívén boldog remegés futott át —, s a szabaddá vált ablaknyílás szivárványtól fénylő keretében megjelent a titokzatos hegedűs. De nem nagy szemű, karcsú lány volt; szemüveges, ráncos arcú, kiugró ádámcsutkájú, szikár öregúr volt, ezüstös haja rendetlen fürtökben omlott alá kopottas gallérjára, öregesen sárgás ujjai között szigorúan meredt előre a vonó. ______ A lom Tivadar szabadságra
