Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - HAGYOMÁNY - Zsigmondi Endre beszéde Szekeres György temetésén (a rákoskeresztúri temetőben 1973. VII. hó 2-án)

szítésére, részben annak érdekében, hogy a felszabadulás után erős nemzetközi antifasiszta szervezet álljon rendelkezésre. így szervezte többedmagával a CADI-t (Comité d’action et défence des immigrés) 16 nemzet ellenállási mozgalmának csúcsszervét, amelynek főtitkára lett. Ezt már 1945 februárjában tudtam meg, amikor a francia frontról párizsi szabadságomra utazva, találkoztam Gyurival.

Papp Lajos és a Magyar Ház egész környezete nagy tisztelettel beszéltek Szekeresről, aki közvetlen kapcsolatban állt Yves Farge-zsal, a nemzetközi békemozgalom későbbi főtitkárával és aki Szekeresen keresztül juttatta el a franciaországi magyar ellenállási mozgalomhoz illetve Papp Lajoshoz az anyagi támogatásukra szánt összegeket. Már Franciaország felszabadulása előtt alakulóban volt az FFI (Forces Frangaises Intérieu- res) az Egyesült Belső Francia Ellenállási Erők szervezete, amely arra törekedett, hogy a reguláris, de gaulleista francia hadseregbe ellenállókat juttasson megfelelő ranggal és ezek így beolvadhassanak a hivatalos hadseregbe. Ilymódon vált Szekeres György az FFI vezérkarának magyar őrnagyává, akiről Gereblyés László külön cikkben foglalkozik a közeljövőben megjelenő prózai hagyatékában.

A felszabadulás után a franciaországi magyar progresszívek, az antifasiszták hivatalosan kérték a francia kormányt, ismerje el teljes jogú képviselőjükként Bölöni Györgyöt, mint szervezetük elnökét és mellette az akkor 31 éves Szekeres Györgyöt.

Szekerest Komját Irén könyvének egy képe örökíti meg a Petőfi egységben Bölöni Györggyel, Gereblyés Lászlóval, Károlyi Mihály lányával és másokkal.

Szekeres Györgyöt a legmagasabb francia kitüntetésre, a „Légion d’honneur"-re, a francia Becsületrendre terjesztették elő, ő azonban nem akart francia állampolgárrá válni, haza akart jönni és így nem teljesíthette a kitüntetéshez szükséges feltételeket. E helyett megkapta a legmagasabb francia háborús kitüntetést a „Croix de guerre avec la palme” a Francia Hadikereszt Pálmával-t, majd újra a francia Hadikeresztet.

Jacques Duclos-nak, a francia kommunisták későbbi elnökének ajánló levelével a magyar párthoz csak ketten tértek haza. Az egyik Szekeres György volt.

Az ellenállási mozgalmon túlmenően Szekeres Györgynek széles körű baráti kapcsolatai voltak a progresszív, baloldali és kommunista író- és művészvilág nagyjaival: barátai és harcostársai között találjuk Aragont, Albert Camus-t, Jorge Semprunt, Claude Roy-t, Edgar Morint és Picassót.

Hazaérkezése után Szekeres György a Szabad Nép szerkesztőségében dolgozott, majd rövidesen diplomata lett és részt vett a párizsi béketárgyaláson, hogy azután ugyanott követségi tanácsos legyen, s végül Rómában fejezze be diplomáciai pályafutását, mint a magyar követség ügyvivője.

1950-ben vált ő is a koncepciós perek áldozatává. 1954-ben szabadult, 1956-ban rehabilitálták. Szerénysége büszkeséggel is párosult. Nem fordult senkihez segítségért, gyárakban dolgozott, míg fel nem fedezték, mint kiváló műfordítót. De Szekeres György nemcsak rangos fordító volt, hanem esszéíró, kritikus, publicista, irodalmi tanulmányok szerzője, politikus is, ha kellett hivatásos forradalmár, s ha megbízták: diplomata.

Sajnos, a tervezett regényírásig már nem jutott el, s úgy gondolta, hogy — barátai unszolására — emlékeit majd későbben írja meg. Az Irodalmi Lexikon legjobb műfordítóink közé sorolja.

Nem egy nagy antifasiszta francia író és publicista dedikálását olvashatjuk a neki küldött művekben. Edgar Moriné így ír: „Georges Szekeresnek, korunk hősének, aki ennek a könyvnek is hőse, örök barátságunk emlékéül”. Pierre Courtade a VÖRÖS TÉR című könyvét így dedikálja neki: „Georges-nak, mert emléke írás közben gyakran velem volt”, végül Claude Roy tavaly Párizsban megjelent „Nous” című könyvében több oldalt szentel Szekeresnek. Hadd idézzek belőle: „Szekeres sápadt, karcsú fiatalember volt, világosszemű, szép, mint a romantika hősei. Georges nyugodt volt, megvetette a vihart, és már tudom, hogy mi a neve annak a lágyságnak, ami a bátorsága éles szögletei mögött volt: jóság.

Az ellenállásban az igazi »bolsevik stílust« képviselte, úgy, ahogy azt ml elképzeltük: vállalta a kalandot, anélkül, hogy kalandor lett volna, hősiessége türelmes volt, érzéke volt a napi feladatokhoz és mindig látta a célt. Bátor volt, de mindig szervező és gondolkodó: egy intellektuel.

A franciákkal harcolt, akiknek a nyelvét úgy beszélte, mint a sajátját. Amikor hazája népi demokratikussá vált, otthon vállalt szolgálatot. Diplomata lett, kinevezték Rómába — elment tőlünk.”