Irodalmi Szemle, 1974

1974/2 - Kindernay Ede: Indiánok a wisconsin folyónál

tekből a természetbe menekülő amerikaiak tömege ült a fatörzsek körül és számomra rendkívül gyanús színű, illatú ételeket fogyasztott. Az étlapról az ételnevek felét sem értettem. Reménytelenül átadtam Józsinak, aki végül ún. farmer gulash-t rendelt. Édeskés húst kaptunk paradicsommártással. Mikor sóval és borssal ízesítettem meg, teljesen ehetetlenné vált. Kénytelen voltam megelégedni a hozzá kapott kukoricalepénnyel és gyümölcslével. Józsi fejcsóválva megjegyezte.

— Számodra az amerikai koszt jó fogyasztószer. Feleslegesen fizetem ki a vacsorádért járó négy dollárt. Most pedig siessünk, hogy elérjük az esti előadást a szabadtéri indián színházban.

— Ilyen is van? — csodálkoztam.

— Eddig én sem tudtam róla. Ha már itt vagyunk, megnézzük.

A Stand Rock indián szabadtéri színház völgyben helyezkedik el, mint a görög amfiteátrumok. Egyik oldala betonból, fából épített óriási félkör alakú nézőtér. Szembenéz vele a természetadta színpad sziklákkal, barlangokkal, erdővel, füves térséggel — legalkalmasabb hely az idián szerepek lejátszására.

Kis híján elkéstünk; az előttünk állók az utolsó jegyeket kapkodták. Szerencsére még nekünk is jutott, darabonként öt dollárért. Drágállottam a jegyet, de mint később megtudtam, ez az egységes helyár mindenki számára. A nézőtéren húsz sort számoltam meg, mindegyik sorban száz férőhely, telt ház esetén tehát kétezer néző fér el itt. Ez tízezer dollár bevételt jelent naponta a kapitalista vállalkozó számára. A helyünkre kísérő fiatal indiántól megtudtam, hogy jó idő esetén mindig megtelik a nézőtér. Ű csak annyit kap, mint a kinti szereplők a faluban vagy a folyónál, háromszáz dollárt havonta. A színpadi szereplők átlagosan hatszáz dollárt kapnak. De mi ez a tőkés tulajdonos havi negyedmilliós bevételéhez képest! Ha ebből leszámítjuk a kb. száz főnyi indián szereplő fizetését, a rezsiköltségeket, még akkor is százötvenezer dollár marad. Esős napokon ez a pénzösszeg tízezer dollárral kevesebb.

Az előadás az indián szokásoknak, hagyományoknak, harcászatnak érdekes egyvelege volt. A rendező az izgalmi hatás fokozatos növelésére törekedett. Kezdetben különféle színpompás táncok, lakodalmas menet, vendégek fogadása szórakoztatta a közönséget. Aztán az ifjú harcosok avatása következett. A csillogó szertartás kimerítette az indián regényekben megírt, filmekből ismert jeleneteket. Az ezek után következő harci jelenetekben szerepelt minden: a nézőtér előtt elvonuló támadás, visszavonulás, védekezés. Suhantak a nyilak, repültek a szekercék és kések. Akit találat ért, elzuhant, csörgött a vér, a harci ordítások halálhörgéssel keveredtek. A legdrámaibb résznél, amikor a győztesek fél lábbal a „holttestekre” helyezve a nézőket megremegtető diadalordításba kezdtek, hirtelen elsötétült minden — kikapcsolták a reflektorokat és hirtelenül néma csend állt be.

Néhány perc múlva újra kivilágosodott a színpad — a csatatéren a győztesek sorfala állt, s néhányan közülük elővezették a foglyokat. A kínzócölöpökre foglyokat kötöztek, a csatában kitűnt harcosok engedélyt kaptak a törzsfőnöktől a szertartás levezetésére. Ismét repültek a nyilak, a kések, a szekercék — ezekkel a foglyokat körüllőtték, illetve körüldobálták. Majd a tüzes vasak, élesre fent kések is előkerültek. Ismét folyt a vér — természetesen csak az ügyesen elhelyezett, piros festékkel töltött zacskókat hasították fel a szereplők. A fájdalmat kifejező sóhajtásokat üvöltések harsogták túl. Ojra a sötét színtér. S befejezésül a fényárban úszó színpadra felvonult a kb. száz főből álló indián szereplő-gárda. A törzsfőnök emelt hangon adott hálát Manitounak azért, hogy segítette őket a játékban. A varázsló énekelt, s eközben háttérben az egyik szikláról leengedték az Egyesült Államok lobogóját. A fiatal indián rendező megköszönte a nézők jelenlétét, figyelmét és ezzel fejeződött be a két és fél órás műsor.

A nézők tömege beat zene hangjai mellett megindult a kijáratok felé. Mi is kifelé nyomultunk.

— Jó lenne beszélni a rendezővel. Megkérnélek, gyere segíts ki, hogy ügyesebben menjen — fordultam Józsihoz.

Megkerestük Stand Rock igazgatósági épületét, unokabátyám előadta óhajomat az egyik titkárnak, hogy mint vendég a messzi Csehszlovákiából szeretnék beszélni az indián rendezővel az előadásról. Néhány telefonhívás után előttünk állt.

— Velem akarnak beszélni? — kérdezte felénk fordulva.