Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - Grendel Lajos: Légszomj
Grendel Lajos légszomj A fiú azon a napon ismerte meg Drahošt, amikor kilakoltatták őket piactéri lakásukból, s pár évig nagyanyánál húzódtak meg a majorsági házban. Drahoš a verandára vezető kőlépcsőn ült, tökmagot majszolt, és minduntalan beletörölte az orrát a szvettere ujjába. Szőke, nála egy fejjel magasabb srác volt, s hogy egyidős vele, azt nagyanyától tudta meg. A szomszéd csendőrnek a gyereke, mondta nagyanya, nagyon csendes, szófogadó fiú. Egy baja van csupán, az, hogy magyarul egy mukkot sem tud. Az előbbire azonban Drahoš hamarosan rácáfolt. Alighogy a bútorszállító kocsi befarolt az udvarra, s apa leemelte anyát a magas kocsilépcsőről, faggatni kezdte őt, talán arról, hogy kik, s hogy miért hurcolkodnak a városból ide, s talán arról is, hogy miért olyan kisírt anya szeme. Szóval egyáltalán nem volt az a csendes kölyök, amilyennek nagyanya lefestette őt, vagy amilyennek suttyó szeplős arca és kissé beijedt kék szeme alapján hinni lehetett volna. De magyarul csakugyan nem értett. Annyira nem, hogy a fiú az első adandó alkalommal faképnél hagyta őt, pontosabban, amikor apáék rakodni kezdtek, s nagyanya elhessegette őket az útból. Búvóhelyül a fiú nagyanya hálószobáját szemelte ki. Beleült a kipárnázott hintaszékbe, s hallgatta a bútorok hegyomlását az udvaron, anyja rimánkodását, nagyanya kurta utasításait, s apa meg a szállítók szaggatott fújtatását a másik szobában. Száraz, hűvös októberi délután volt, az utcán a szomszédok égették a kazlakba gereblyézett faleveleket, és aggódva tárgyalták az ő jövetelüket. A hurcolkodást követő első napok az emberi gonoszság kifogyhatatlan leleményeinek jegyében teltek el. Azt a fiú is sejtette, hogy nem a levegőváltozás kedvéért költöztek ide, hanem sokkal inkább büntetésből, de hogy tény szerint mi volt az a bűn, amit apja vagy valaki más a családból elkövetett, arra soha sem derült fény. Apa mindig szemérmesen hallgatott róla, azt mondta, semmi, vagy azt, hogy hát olyan időket éltünk. A szomszédok viszont nem köszöntek, s lankadatlan éberséggel vigyáztak egymás becsületére, annál hatványozottabb buzgalommal, minél görcsösebben próbálkozott velük anya kapcsolatot teremteni. Előfordult, hogy még nagyanyát is szidalmazták az utcán a háta mögött persze, de azért elég hangosan ahhoz, hogy nagyanya fülébe jusson. Egy éjszaka már az udvarra is bemerészkedtek. Feltörték a fáskamrát, késsel felszaggatták apa kerékpárjának a gumiját, kitépték a küllőket, és felhasogatták a vászonnal bevont ülést. Apa létszükséglete volt az a kerékpár. A település annyira kívülesett a városon, hogy mind az autóbuszjáratok, mind az országúti forgalom messzire elkerülte, s hiába haladt a vasúti töltés úgyszólván a kertjük alatt, a túloldalon emelkedő bakterház előtt még a személyvonatok sem álltak meg. így hát reggel apa jó nagy késéssel begyalogolt a városba, de amikor estefelé az új biciklin hazaérkezett, eszébe sem jutott a tettesek után kutatni. Semmi baj, csak valami átkozott kölykök. Semmi baj, de a csillogó vadonatúj kerékpárt ezentúl a konyhában tartotta, s a konyhaajtót, mely éjszakánként eddig nyitva állt, minden este bereteszelte. Nem sokkal a kerékpáreset után egy reggel anya halálra váltan esett be az udvarra. A keze reszketett, az arca sápadt volt, mint a kelt tészta, s a szemében még napok múltán is rémület tanyázott. Elhatározta, hogy nem mozdul ki többé otthonról, ha csak rá nem gyújtják a tetőt. Pedig ami történt, az még inkább komikus volt, mint félelmetes. A tejboltból kilépve vércseszemű, csókahangú, gyászruhás boszorkány támadta meg, kocsismódra gyalázkodott, kitépte anya kezéből a tejeskannát, és kilottyantotta a tartalmát a pocsolyába. Még nagyanya is elmosolyodott. — A, hiszen az csak a bolond Pallaginé volt. Az mindenkit gyűlöl. —
