Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

gyermekeit végső ínségre juttatja“. Itt a 4/8 telek ténye mégis mindenképpen jobbágyősökre utal: Alsó Duba János, vagyona méreteit figyelembe véve felszabadított jobbágy volt. Ez az Alsó Duba János pedig kisöregattya édesapja volt, aki feleség nélkül nevelte gyerekeit. A falum anyakönyvei elvesztek a háborúban és származásunk, gyökereink után csak a szájhagyományra támaszkodó képzelet tapogathat, de 1848 januárja már konkrét adatú, mert innen az ősök sora nyomon követhette: ekkor született — bár azt nem tudjuk, hogy a hónap melyik napján — Duba János, akit kisöregattya néven és is ismertem és a temetésén is jelen voltam. A családomban három férfinemzedék váltotta egymást százhuszonöt év alatt, én már a negyediket képviselem, Ernő öcsém fiai meg az ötödiket.

Ennek az öt nemzedéknek a tapasztalatai látnak el engem életerővel és felelősség- tudattal. A sorsvállalás komolyságát is az ő életútjuknak a tanulságaiból merítem. A világról, pontosan és biztosan annyit tudok, amennyi ezen öt generáció sorsába belefér, a többi tudásom szerzett ismeret — információ —, de amit róluk és általuk tudok, az hús-vér valóság és élő anyag bennem. Ez az élettapasztalat és tudásanyag nem kevés: kisöregattya születésének évében folytak a negyvennyolcas forradalom diadalmas harcai, majd a dicső harcok leverése után, a Bach-korszakban tanította őt Magyar! Péter oskolamester, a kiegyezés idején katonáskodott, majd megházasodott, öregattya 1883-ban született, hogy 1901—•1903-ban már Bosnien in Rogaticzáról írjon leveleket, mint Infanterist Duba József a 2. Féld Compagníenból. A képen, amelyet magával hozott a gyalogoskaszárnya udvarán, a honvédszázad közepén áll, mint a legszálasabb honvédbaka. Az első világháborúban megjárta a szerb harctért, meg a Piavét, s egy szerb golyót haláláig a testében, a gerince közelében hordozott. Apám újházas korában Masaryk köztársasági elnök előtt „defillrozott“, mint a prágai 101-es tüzérezred első ütegének az éllovasa, és az éleslövészektől Iglóról írt anyámnak képeslapokat. Később, amikor már a maga gazdája volt — 1943-ban — a földje és a sürgős parasztmunka mentette meg a haláltól Győr bombázásánál, ahol mint Horthy Miklós kormányzó légvédelmi tüzére, a vagongyárat hivatott megvédeni a támadó légikötelékektől. A nagy bombázás előtt egy nappal engedték őt haza, bizonytalan időre felmentve a katonai szolgálat alól, mivel földjeit egyedül művelte, s más férfiember nem volt a háznál és kenyeret kellett termelnie társadalom számára. Ernő öcsém — velem együtt — a csehszlovák néphadsereg katonája volt, s ebből a száz- huszonöt éves „hadtörténelemből“ a közép-európai parasztsors útiránya és vonulása rajzolódik elénk. De amikor a „családi tudat“ tartalmát összegezem és a végeredményt elemzem, mégsem a „hadak útja“ kanyargós és messzire futó szalagjára figyelek fel, nem a vezényszavak csengésének a változásaira, hanem arra a létfenntartó ösztönre, amely egymást váltásuk során ősök és utódok életérzését meghatározta; a férfiak még a katonaságtól is hazajöttek „aratnyi“, öregattya a bosnyák komitácsik görbe kései közül és az olasz front repeszgránát-pokláből is megjött, mert szabadságot kért és kapott, hogy lekaszálja, felkösse, félkeresztekbe rakja és elcsépelje a gabonát. Apám is megkérte a feletteseit, hogy két hétre engedjék haza, amikor a faluba beköszöntött az aratás ideje. Ez is a parasztsors jellemzője volt: a parasztkatona „aratási szabadságot“ kapott, hogy betakaríthassa a termést, nem pihenni akart ő otthon, hanem dolgozni, hogy munkájával a család létét és így az önmaga nyugalmát is bebiztosítsa. S meg is kapta a szabadságot, mert az urai tudták, hogy a kenyérre nekik is szükségük lesz, a baka pedig engedelmesebb és jobban harcol, ha nyugodtabb lehet az övéi felől. Hazament hát a katona és elvégezte a munkáját, megtelt az otthon melegével és a faluközösség biztonságos összetartásának érzésével, egy évig — a következő aratásig — kibírta a nélkülözéseket. Akkor újra hazaérkezett „aratnyi“ és ismét csak a falujába ment, mindig csak a faluba ment vissza; nem voltak ezek az ősök kalandos természetűek, hűségesek voltak asszonyhoz, faluhoz. Bárhová vitték őket, bármit kívántak tőlük, megtették, de utána visszatértek erre a tájra, hogy beleeresszék ekéjüket a zsíros barna földbe, az agyagos domboldalakba és a szikesebb szürkésfekete halmokba, visszatértek oda, ahol valamikor még nyugtalan kalandos természetű

— vagy földönfutóvá tett?! — ősük megtelepedett. És dolgoztak, kuporgattak, egyszerűen és szerényen éltek és földet szereztek, s amikor meghalt valaki közülük, koporsóját a vállukon vitték ki a Temetődombra, hogy jó száraz sírba tegyék földi maradványait.