Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

A vásár az új városrész főutcájának háromnegyed részét foglalja el. Az utca elején népszerűsítő sátor áll, sztereomagnetofonnal, melynek kőt hangszórójából végtelenül hosszú kultúrműsor — vers és zene — árad, és elvegyül az utcazajjal. Az utcazaj tarka és gazdagon motivált, s természetesen vezető helyet kapnak benne az elektromos úton felerősített zajok, hangok, dallamok és szövegek. Ilyenkor döbbennek rá, hogy a hangerősítő mennyire hétköznapjaink állandó velejárója lett és vele együtt állandó hangélményünk a zene: szalonzene, klasszikus és cigányzene, táncdal. Itt a vásárban meghatározatlan mennyiségű és jellegű hangforrás él és bocsát ki hangot; a központi hangosbeszélő-szolgálat, az egyes sátrak különhangszórói, rádiókészülékei és a látogatók tranzisztoros vevőkészülékei. A vásár tehát az elektromos hangforrások zsivalyában folyik és a zajok a napszakhoz is kötöttek; délután és kora este a legerősebb a hangzavar. További felismerés, illetve tény, hogy a vásár jellegét az ipari áruk egyeduralma determinálja. Itt vannak a pozsonyi, a pöstyéni, a komáromi, érsek- újvári, a prostéjovi, partizánskéi könnyűipari üzemek sátrai, a kisipari szövetkezetek és földművesszövetkezetek eladói, a rokkantak ipari szövetkezetének megbízottai, a vendéglátóipari vállalatok részlegei: a központilag biztosított komfort élő tagjai. A régebbi értelemben vett kézművesmunka vagy különféle mesterségek terméke alig- alig szerepel az áruválasztékban, mindössze: néhány teknő, főzőkanál, lyukas tésztakiszedő kanalak, csapok és hordódugók. Tíz évvel ezelőtt még kézikovácsok munkáját is árulták a Márton napi vásáron: sarokvasakat, facsavarokat, kampós szögeket, zárakat és kulcsokat, ma már ezeket nem találom. Az emberi találékonyságot és ügyességet megtestesítő kézimunka a játékok, emléktárgyak és mütyürkék előállítására korlátozódott. A maszek árusok az oldalsó utcákat, széles ernyők alatt árulják a papírmadarakat, nyakláncokat és gyűrűket, brossokat, apró fabábukat és műanyagjátékokat, léggömböket, gumifigurákat és olcsó tükröket, fésűket, sztárképeket, tiki-takikat, egyszóval mindent, amit a kisipari szinten végzett, de a kézimunkával is rokonságot tartó tömegtermelés produkálni tud.

Lám, a gazdasági lehetőségek megnövekedtek, az emberek gazdasági függetlenségét biztosító anyagi bázisok egyre fejlődnek s közben a nép a régi marad. Alkalmazkodik az újhoz, megismeri és megszokja, ki is használja azt, de lélekben nem sokat változik. Egy nagy cirkuszsátor előtt, az emelvényen Miso medve zúgatja a motorkerékpárját, bírókra kelhet vele, akinek van kedve hozzá. Akárcsak az óriáskígyóval, saját felelősségre, ötszáz korona jutalomért a győzelem esetén. Az Orient cirkusz sátrában a mag- netikus nehézkedési erőktől megszabadított ember fekszik hanyatt dőlve a levegőben, nem csalás, nem ámítás, bárki megnézheti. Sőt, rajta kívül még egy félig meztelen hölgy látványát is kilátásba helyezi a kikiáltó. Egy kisebb sátor tövében piros nadrágos, csúf kicsi majom végez akrobata mutatványokat egy festőlétrán, a gazdája dühödt kedvvel ingerli, mérgesíti, s a kis majom neuraszténiásan sivalkodik, mögötte a sátorban „állatkert“ van, melynek a torzonborz majmocska élő reklámja, tessék megnézni a trópusok izgalmas vadállatait!

Az emberi lélek lassabban mozdul ki megállapodott törvényszerűségei közül, mint ahogy a külső körülmények változnak, amelyek között él; a pirosnadrágos majmocs- kának, Miso medvének és a súlytalanul lebegő férfinak sok nézője akad, mint ahogy akadt a régi parasztvilág „kirakodó“ vásárain is, és lesz az atomkor réz-, műanyag- és acélidegű, a tömegnek szuperkényelmet árusító vásárain. Nem kézi- kaszával arat már a parasztember, hanem kombájnnal, és nem csizmában jár, hanem félcipőben, este papucsban nézi a tv-műsort, mint akármelyik városi „úr“, de az egyszerű és kedves csodák iránt, a gyerekes, naív lélek izgalomigényére és kíváncsiságára építő látványosságok Iránti fogékonyságát nem veszítette el. Ez a tény mintha a régi igazságot bizonyítaná: nem csak kenyérrel (technikával) él az ember...

Végül is nem vásároltunk semmit. Nézelődtünk, keresgéltünk, egyre mondogattuk, hogy ha valami megfelelőt látnánk, azonnal megvennénk, de nem tudtuk, hogy mi lenne az, s így csak azt bizonyítottuk, hogy tulajdonképpen semmire nincs szükségünk. Mindenünk meg van, szórakozni jöttünk csak a vásárba. Disznótoros különlegességeket és tormás virslit ettünk, egy házikóvá kiképzett óriási hordóban szövetkezeti bort ittunk rá, játékok között válogattunk. De a gyerekeknek nem játék kellett, hanem — bélyeg. A falum gyerektársadalmában dühöng a bélyeggyűjtő szenvedély. Gyalogosan és kerékpáron, villámként cikáznak korunk kis parasztnebulói a falumban, szvetterük