Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)

szövetkezeti dolgozók. Az öcsém traktoros, a felesége sertésgondozó. Ketten együtt négyezer koronát keresnek havonta, sokszor többet is.

Kőt éve vették az autót. Először az öreg házat formálták át, korszerűsítették, berendezték, fürdőszobát építettek. Az autóvétel előtt próbáltam meggyőzni Ernőt, hogy személykocsit vegyen, Skodát, Wartburgot vagy Moszkvicsot, minek neki a terepjáró GAZ kocsi, hagyja meg a katonaságnak, az állami gazdaságoknak, erdészetnek, és a kényelmére gondoljon. De ő hallani sem akart más kocsiról: GAZik vagy semmi. Az még a sáros szántóföldeken is elmegy, ha kell. Így érvelt: nem arra kell neki az autó, hogy utazgasson; igaz, arra is, de nem csak arra. Például hordót visz ki vele a szőlőhegyre vagy szüretkor a leszedett szőlőt, a vödröket és puttonyokat szállíthatja rajta. De még az embereket is, mert felférnek, milyen nagyszerű lesz autóval segíteni a szüretet. Zsákokat, ládákat, fát, vagy akár szénát szállít majd rajta, mindent, amit kell. S ha fuvarba hívják? Hűtőszekrényt, tv-kőszüléket, mosógépet, szőnyeget, bármit hazahozhat Léváról. Arról már nem is szólva, hogy a GAZik rakterében hatnyolc ember is elfér, akár egy cigánybandát is elvihet vele a lakodalomba. Ernő gyakorlatiasan gondolkodott. Egyszer fordult elő a családunkban, hogy motort akartunk venni: 1949-ben a jó paradicsomtermés után apám azon gondolkodott, hogy traK- tort vesz közösen valakivel. Leginkább huszonöt lóerős Zetort szeretett volna, mert az szántásra és fuvarozásra egyaránt megfelel. A munkát szolgálta volna hát az új technika nem a kényelmet, a termelést, s nem a luxust. A parasztember gondolkozása munkaközpontú, apám meg nem valósult traktorvásárlási terve ezt igazolja, de az öcsém autóvétele is bizonyítja. A faluban több személygépkocsi van, de mindannyit városban dolgozók vagy fiatal hivatalnokok, tanítók, orvosnők vásárolták utazásra, kényelemre, üdülésre, hogy könnyebben találkozhassanak másokkal és tarthassanak fenn kapcsolatot a világgal. Az öcsém — ösztönösen tovább éltetve a munkaközpontúság évszázados elvét — feleslegesnek tartotta az autót, ha „csak“ sétakocsikázni, utazgatni lehet vele. A későbbiekben neki lett igaza, falun az autó nem szolgálhat luxuscikként vagy egyéni, illetve családi reprezentáció mérőfokaként, a lovak és a szekerek hiányában a szállítóeszköz szerepét is be kell töltenie. Az autóbusz nem szolgálhatja a falu számára maradéktalanul ezt a szerepet, mert az általa biztosított mozgási szabadság korlátozott, az autóbusz időhöz és útvonalhoz kötött. A falu pedig egyre inkább lerázza magáról a kötöttségeit és a világba tárulkozik. Mintha varázslat alól szabadult volna fel a nép, dühödten utazik, vásárol és szállít, egyre tágítja maga körül a látóhatárt. Keveset pihen a GAZ kocsi, hetente többször is akad útja, néha csak a szomszéd faluba vagy Lévára, máskor pedig jóval messzebb, kilométerek tucatjaira. Mint valamikor napszámba, úgy „hívják“ fuvarba az öcsémet, s ha megy, szívességet tesz vele. A kocsi hát gyakran szívességképpen fut, bár az utat anyagilag is honorálják, megfizetik a benzint; de az indítóok mindenképpen a segítés gesztusa az új közösségi életforma keretei között. Akárcsak a disznótor és a házépítés. S a temetkezés; a falu halottjainak a szűkebb rokonság fiatal férfitagjai ássák meg a sírt és ugyancsak a rokonság teheti el.

Léva városának 1615 óta van vásárrendezési joga, eszerint egyaránt tarthatott országos- és heti (kirakodó) vásárokat. A heti vásárokat gyerekkoromban szerdánként tartották. A régi értelemben vett kirakodó vásárok ma már nincsenek, de hetente kétszer, szerdán és pénteken piaci nap van. Régente az országos vásárokat Szent Márton napján tartották meg, s ez a tradíció, a lévai Márton napi vásárok hagyománya mindmáig fennmaradt. A múltban állatvásárokat is tartottak, ahol ló, tehén, sertés és juh került eladásra, de ezekre ma már nincs szükség, a kisebb háziállatokat a piacon árusítják.

A lévai vásárok mindig jelentősek voltak a vidék élete számára, mert egy nagy terület tarka összetételű lakosságnak terményeit és életszükségleti igényeit összpontosították a város főterén, az üzletekben és a Libapiacon. A helység az ősi vár védelmében régi idők óta a mesterségek és a mesteremberek városa. A vargák céhe, mint az első céh 1620-ban alakult. Aztán sorra utána a többiek: a csizmadiáké 1695-ben, a gombkötőké és borbélyoké 1700-ban, a magyar szabóké 1760-ban alakult. S ezeket a többiek: a szíjgyártók, nyergesek, csiszárok, szűcsök, kerékgyártók és kaptafa