Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (X.)
Duba Gyula 6. Színdarabok Gyermekkorom óta emlékszem két fényképre, az elsőházban bekeretezve lógtak a falon: az egyik még ma is megvan, a másik pedig a menekülés idején elveszett. Az elveszett képen falum egykori — a húszas években működő — énekkara volt megörökítve. Legények és meglett férfiak ünneplőben, a kabát alatt klslajbiban, nyakkendő nélkül, kis gallérú, fehér gyolcsingekben, négy sorból álló rendezett csoportban, ahogy az énekléshez volt szokás felöltözni. Ebben az időszakban virágzott fel a falu kultúrája, ekkoriban került hozzánk Akúcs Árpád tanító, akiről már szó esett az előzőkben. Ő szervezte az énekkart is, gazdákból és zsellérekből vegyesen. A falu kultúrája mindig oszthatatlan és közös volt, s az énekkarban talán éppen egymás mellett állt a részes arató és gazdája. B. Ernő sógorbácsim mesélte, hogy akkoriban nagy esemény volt a faluban az énekkar megalakulása, mely még a környékre is hatással volt, a falu nevét messzire vitte. Néha éjfél utánig is próbáltak, még a sürgős mezei munkák idején is. Többek között — a népdalfeldolgozások mellett — a Tihanyi echó- hoz című kórusművet tanulták be, s a mozgalom végcélja verseny lett, melyet a lévai Denk szálloda nagytermében rendeztek meg. Apámék sikerrel szerepeltek, díjat nyertek. Az énekkar működött néhány évig, s mindenképpen Akúcs tanító úr tartotta benne a lelket. A másik — a meglévő — kép közepén is ő ül. Ez a kép 1924-ben készült és felvételen lévő, jelmezes embercsoport előtt tábla áll, amelyen krétafelirat adja tudtunkra, hogy a képen A tolonc című népszínmű szereplőit láthatjuk. Apám tizenhét éves suhanc volt ekkor, a leghátsó sorban látom őt, a kép tetején, a fején fekete öregember-kalap, s egy hosszú szárú pipából pöfékel. B. Ernő bácsim pitykés mellényben dobol, anyám mosolygós, szende kisasszony. De látok a képen huszárt és cigányprímást, fűszereszsidót és csavargót; nagy színdarab volt a tolonc, sok embert megmozgatott. Még vidéken is bemutatták. Akúcs tanító úr szmokingban, csokornyakkendősen ül a színjátszók körében ős nagyon elégedettnek mutatkozik. Amióta ő a faluban van, a fiatalság és néhány idősebb férfi eljátszotta már A falu rosszát — ez volt az első színmű a faluban — és a Fehér galambot. A falu rosszát még ma is emlegetik az idősebbek, „nagyon fájin vöt“, mindenkinek nagyon tetszett. A tolonc szereplői között, a legények mellett, tőlük idősebb kommunistákat is látok: Nagy Istvánt, Szegfű Andrást. Aztán ott vannak a Tóth testvérek — Béla és Ernő, jó énekesek —, és Z. Nándor bácsi, a jó humorú gazda-ember. A faluközösség számára a színdarabok a műkultúra elsajátításának és birtokba vételének első lépcsőfokát jelentették. Kultúrtéren — s ez részben a gazdasági igényekkel is összefüggött — a paraszttársadalom aránylag hamar a „fogyasztó“ helyzetébe lépett. A racionális gazdaéletmőd, az ésszerűségre és fejlődésre törő munka- szervezés és főként a viszonylagos anyagi biztosítottság következtében fokozatosan levetkőzte a tiszta népi kultúra jegyeit — népdalok, népi táncok, szokások —, és egyre korszerűbb technikai ismereteinek a birtokában életmódjában és kultúrája terén is „polgáriasodott“. Nem tudok ettől jobb kifejezést találni arra a folyamatra, melv a falut a két világháború között jellemezte, s a polgáriasodás értelme annyi, hogy míg például a munkásszínjátszók és a szavalőkörök a proletárkultúrát a haladó eszmék és forradalmi ideálok jegyében ápolták, addig a parasztszínjátszás a mű- népiesség jegyében fogant. A polgári kultúrával való találkozás és annak átvétele más vajúdó parasztvilág (X)
