Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Arató Endre: Fábry Zoltán Petőfiről
Schiller: „Rangos szégyent rejthettek sötétbe, A felségjog hálóköntösébe! Trón-zugban himpellérkedjetek! De reszkessetek a dal szavára: «Vígan üti a nyíl bíboron is át a Királyi szívet».“ Petőfi: „Itt a nyilam! mibe lőjem? Királyi szék áll előttem, Bele lövöm bársonyába, Hogy csak úgy porzik kínjába." Schiller — miként Petőfi — „a szolgakényszer és szolgalelkűség múlasztója: az emberi méltóság — az egyenlőség és szabadság — tudatosítója.“ Hivatkozik a Petőfi fordította Schiller-sorokra is, amelyek a fasizmus poklában oly idegenül csengve, nem utolsósorban a kontrasztot akarják kifejezni: „íme dal zeng a berekben S tiszta zajjal jár az ér.“ Vagy ismét párhuzamba állítja a német és a magyar költőt, felidézve Schiller Wallensteinjének emberséges figuráját, Max Piccolominit, aki a harmincéves háború katonasóhaját, a mindenkit eltöltő vágyat eképpen összegezte: „Öh áldott nap, amikor a katona visszatér az életbe, az emberségbe.“ Petőfi egy 1849-es ébresztőn, amikor a pacsirta-párbeszéd feledteti a háborút, ugyanezt énekelte: „Dalolj, dalolj kedves madár, Eszembe hozzák e dalok, Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, Egyszersmind költő is vagyok.“ Párját ritkítja a Goethe és Petőfi című írása, amely természetesen a két kiválóság egyéniségének ellentéteit s nem rokonságát mutatja be. Szubjektív az indítás: az idei nyár (1949) a két költő társaságában telt el: először Petőfi, majd Goethe hónapja következett. Petőfiről Goethére váltani, látszatra igen nehéz. „Béranger és Shelley rajongója nem találhat el Goethéhez. Lángoló érzelem megfagy a fausti küszködő magányban.“ A János vitéz „e bűbájos tündérmese“ olvasása után a Hermann és Dorottya sokkal hidegebb „reál idill“-nek tűnik. Petőfi az ifjúság költője volt, ezt Goethe nem mondhatta el magáról. „Petőfi a rajongó, lángoló fiatal, sistergő átok és villámló harag, míg Goethe ugyanakkor minden fanatizmus esküdt ellensége.“ A további ellentétek — nem valamennyit soroljuk fel — is igen frappánsak: forradalmi indulat stabilizációs konokság, királyokat akasztani akaró költő — „fejedelmi lakájnak“ mondott excellenciás úr, az egyszerű, érthető Petőfi — és az ellentéteket kereső bölcs, a vándor — és a polgári jólétben élő nagy német költő, mind áthidalhatatlannak látszó távolságról tanúskodnak. Ugyanezt a gondolatot ébreszti fel bennünk a magyar költő izzó hazafisága és Goethe Napóleon-csodálata, Petőfi politikai és forradalmi aktivizmusa és Goethe esetenkénti nihilizmusa. Szerzőnk idézi Petőfi mindebből következő jellegzetes, érzelemtől fűtött vélekedését is Goethéről, ami a zseni elismerése, de érthetően elmarasztaló: „Goethe óriás, de óriás szobor... Aki másokat nem szeretett, azt mások sem szerethetik, legfölebb bámulhatják. S jaj azon nagy embernek, kit csak bámultni lehet, de szeretni nem.“ Egy helyen Petőfi még élesebb, s mondhatjuk szubjektívabb, egyoldalúbb volt: „Én Goethét nem szeretem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától.“ Mindezekből a kihegyezett ellentétekből szerzőnk megnyugtató konklúziót von le: Goethe a világirodalom „legtökéletesebb egésze. Az egyetlen, ahol a fekete-fehér szembeállítás csődöt mond, tüneményes élet, ahonnan nem lehet külön kiragadni egy
