Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - FIGYELŐ - Bozsaky Katalin: Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon szép piros
belügyminisztériumi rendelet. Ez azonban nem minden községbe juthatott el, mert az utolsó magyar énekes éjjeliőrkiáltás sokkal később: 1948. dec. 31-én hangzott el“ — Írja Szomjas-Schiffert György. Összesen 85 csallóközi községben járt a szerző, s 111 éjjeliőr-éneket gyűjtött. Gyűjtési munkájában, majd a gyűjtött anyag feldolgozásában az „egyéniségkutató módszert“ is alkalmazta, melyet Magyarországon Ortutay Gyula honosított meg a népmese-kutatásban, s ez Idáig csak ezen a területen alkalmazták. Ennek értelmében nemcsak a szokást, hanem az adatközlők társadalmi és gazdasági körülményeit is vizsgálja. A mű alapján világos képet kapunk a falusi éjjeliőr munkaköréről, feladatáról amelynek lényege a magántulajdon éjszakai védelme (tűz, árvíz, tolvajság ellen), valamint az órák kiáltása volt (ezt mindig énekbe foglalták). Figyelmet érdemel az énekek szövegi és zenei elemzése. Külön fejezetet szentel a szerző a várvirrasztók hajnal-kiáltásának, s ezt értékes történelmi anyaggal egészíti ki. Az első adat a magyar várvirrasztókról a 16. század végéről maradt ránk, Clusius külföldi botanikus feljegyzéseiben, aki hagyományos magyar szokásnak tudja a várvirrasztást. Az órakiáltók, éjjeliőrök, bakterok polgári intézménye a nyugati céhvárosokban alakult, innen terjedt át a szokás Magyarországra is. Szomjas-Schiffert György munkája eloszlatja azt a korábbi tévhitet, hogy a várvirrasztók hajnal-kiáltása és az éjjeliőr-énekek azonosak. A kettő közötti hasanlóság kétségtelen, de épp a szöveg- elemzések logikus levezetése mutat rá a kontrafaktum jelenségére, vagyis az „... éjjeliőr-ének fejlődési múltjában az történt, hogy a polgári éjjeliőrök szövege — elhagyva eredeti dallamát — beletévedt a várvirrasztók régi magyar dallamtípusába“. A kiváló zenei elemzés is alapos munkáról tanúskodik. így az „őstípus“ keresése nemcsak a szövegben, hanem a dallamanyagban is érvényesül. A szerző megállapításai nem axiómák, de feltevéseit (mert kétségtelen, hogy sokhelyütt csak feltevésekről beszélhetünk) bizonyításainak logikus sora igazolja. Az anyag által szabott korlátolt lehetőségek következtében a szerző időnként óvatosabban fogalmaz, mint például: „Nem lehetetlen, hogy ez a hajnali Mária-ének volt a hajnalt kiáltó magyar polgári éjjeliőrök dallama és szövege addig, amíg az óra-versek nálunk meghonosodtak.“ De a feltevésekkel együtt is pregnáns fejlődéstörténeti képet kapunk. A tanulmány utolsó fejezetében a szerző a Magyarországon együtt élő és a környező népek éjjeliőr-énekeit elemzi és veti ösz- sze a magyar anyaggal. Ez az összehasonlítás is igazolja hogy a magyarországi városi és falusi óra-kiáltó éjjeliőrök működése a nyugat-európai szokáskörhöz tartozik, amely a századok során áramlott kelet felé, s mint minden népszokás, ez is állandóan változva, a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva tartotta fenn magát. A könyv értékét növeli rendkívül érdekes dokumentációs anyaga, s a precíz kottamellékletei. Bozsaky Katalin
