Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Varga Imre: A szobrász (I)

— a jobb kéz meglenget egy fehér irodapapírt, asztalra teszi és rajzol rá valamit, egy fej bólogat hozzá, a felső fogsor harapdálja az alsó ajkat, egy kéz a rajzot összegyűri, hátradobja az összegyűrt, elrojtosodott, tussal lelöttyintett, széttépett többi papírlap közé.

Ablak: az egyik üvegtábla színesre mázolva, a színek tüneményes átmenete psziche- dellikus sárgából zöldbe, piros foltok belemosódva valamilyen hatalmasnak és plasztikusnak tetsző kékségbe, egy zöld hal áttűnése a barna foltokon, alakzatok a tér metszeteiben — még nem figurák, de már nem is pusztán színek, nem mondhatni, hogy egyszerű szimmetria vagy szeszélyes ösztön szerint fölfestett színalakzatok vagy jelentésüktől elbomlott színek, ez nem figuratív festmény, de nem is nonfiguratív, a kettő közti senkiföldjén levő ezidáig megnevezetlen valami: jelképek, bonyolult jelzések, amelyek mindenki számára mást mondanak; a szobrász

— a furcsa kaleidoszkóp kiötlője és megvalósítója — egy szimfónia jelentését vitte föl az üvegre, egy színekben megtestesülő ellenpontozást, bonyolult harmóniát, érdes zenei érzéseknek megfelelő színfoltokat, összeomlást, a munkát, halált — teremtést; itt-ott mintha látszana a hirtelen felcsapó erő — feloldva, illetve megtestesülve valamelyik hangosabb színben, s amikor a szín izzása eléri a kibírhatóság, az elvisel- hetőség határát, a láng visszaroskad, elernyed; visszazuhan, és magával rátnja a tekintetet is, hogy a nézés elvegyüljön a színekkel, aztán ebből a feloldottságból, nyugodt tompaságból kilökődik egy erős szín, hogy újra elbomoljon, de előtte még fölágaskodik, alig fér el a szemben, csaknem kinyomja a falát; az elme órákig képes így játszani, s az ember, ha rajtakapja magát a játékon, tovább figyeli önmaga mozdulatait, reflexeit; a figyelő az agy, a megfigyelt szintén az agy, de a gondolatok nem feszengenek, úgy tűnik, harsányabbak vagy legalább is természetesebbek, mint amikor az ember nem vizsgálja ilyen gyanakvón önmagát. Mintha az agy felismerné a lehetőségeit, törvényeit; parancsok nélkül is tudja, mit kell cselekednie. Az elme könnyű lepkeként csapong a műterem áporodott levegőjében, a test pedig merev és mozdulatlan, akár a kő.

A szobrász nézte a tarkabarka, áttetsző üveget, de nem látott át rajta, s már a színek sem érdekelték. Állt komornyik-arccal. Észre sem vette, hogy megfordul, az alacsony rajzasztalka fölé hajlik, és újabb vázlatot rajzol gyors vonalakkal, gazdaságos mozdulatokkal. Egy férfi körvonalait. A papírt maga elé rakta, fél szemét lehunyva figyelte az elnagyolt figurát, amivel — láthatóan — nem volt elégedett. Ojabb lapot vett elő, újra fölrajzolta az alakot, a vállat és a csípőt halványan, hogy utána javíthasson. Most talán... így már jobb. Kihúzta tussal a fontosabb vonalakat. Még igazított is a rajzon, egyes részeit besatírozta, hogy térformának hasson. Eufórikus öröm öntötte el. Úgy érezte, görcsbe rándul tőle, s a teste megkeményedik. Bal combját markolászta, vigyorgott, vakarózott. Apró kis ideig megfoghatatlan boldogságot érzett.

Máshogy kellene nekikezdeni, vélte a szobrász. Gyakran voltak efféle kétkedőfilozófiai hangulatai. Máshogyan dolgozni! Ez a kényszer akkor jelent meg benne először ellenállhatatlan erővel, amikor egyszer meg akarta magát ölni. Aztán mégis életben maradt, s ha akarta, ha nem, töprengeni kezdett az életen — ennek már sok-sok éve —, micsoda akarat van az életben, hogy szinte kritikátlanul ellenáll a halálnak. A halálnak

nincsenek egyenes útjai a halál furfangos,

a halál cselez,

s az öngyilkosok mind ennek a cselnek és furfangnak az áldozatai. Van azonban egy lényeges ok, amely visszarettenti az öngyilkosjelöltet; ha valaki meghal, az már nem tudja meg, hogy nyert-e valamit a halállal. Ha valaki nem tudja, mit nyert a halálával, pontosabban: mit nyerhet, az azt sem tudja, mit veszíthet. Azt pedig nem hiszem, hogy az öngyilkosjelöltek bármelyike veszíteni akarna. Visszatérni a halál tornácáról, úgy hiszem, elég ahhoz, hogy utána ne csupán vegetáljunk, hanem figyeljük is állandóan az életünket. Fölfedezni a megismerés hatalmát...

Máshogy kellene alkotni, de ahhoz először is máshogyan kellene élni. Máshogyan meghalni. Meghalni, és nem elpusztulni! Minden csecsemő, alighogy öntudatra ébred (vagy már előtte is?) ítél, bírál. Kényelemszeretetből? Önzésből? Aztán ítészből