Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)
szüneten, s így a sor a következő kettővel együtt szép jambikus mezőt alkot. Az utolsó két sorban a ritmus elaprózódva széthull, majd elég határozottan trocheusokká rendeződik, ahogyan az előbbi tömbben Is történt. A ritmus változó gesztusai híven szolgálják a három szakaszban kifejeződő lelki tartalmakat: az ,,én“ ellentmondásos, zilált, akarati mozzanatokkal telített motívumát a hangsúly fordulataival, az öregek egyértelműen hívó, animálisan primitív gesztusait a tisztán lebegő jambusokkal, illetve a ritmust külön is meghangsúlyozó gondolatritmusokkal, s végül az „én“ sorsszerű elfordulását — kozmikus kihajlását a szülői ház mikrovilágából — a ritmusváltással. Az első és második tömb sorai 10—11 szótagosak, mindössze három esetben, a vers egy-egy drámai pillanatában találkozunk 8, illetve 9 szótaggal. A dráma a harmadik tömbben kulminál, s a lélek zaklatottságát a sorok megrövidülése (8—9 szótagosakra] is kifejezi. Ez a blokk az „én“ — „te“ viszonyt világítja át a vágy és a közeledés fázisában, a negyedik azonban már a távolodásukat követi. Az előbbi, grafikailag is különálló tömb két részből áll. Az első hat sor jelentése a remény, a versnek talán legtisztább jambikus mezejében, világos tónusban (56,33 % magas hangzó), a két záró sor az újra találkozást megelőző zaklatott lelkiállapot kifejezése. A két riadt sorban a jambikus alapmérték szabályosan tovább fut, de csak mint puszta váz, amelynek az értelmi nyomatékrend következetesen ellentmond, s a szöveg ezzel mintegy leválik zenei csontozatáról: Itt már a dráma döntő felvonása, a kommunikáció utolsó reménye és végső kudarca pereg, ismét három mozzanatban, először a boldog múltra emlékezésnek („kit úgy szerettem“), másodszor az újra találkozás elemi erejű vágyának, s végül a találkozást megelőző izgatott pillanatnak idő- és érzelmi lépcsőiben. Az ötödik tömb az előzőt fejleszti tovább, de újabb fázisban, a találkozást — egyben elszakadást — követő drámai pillanatban, a távolságnak, az idegenségnek, az „én“ elfordulásának fázisában. Lényegében az apokaliptikus tapasztalatokkal terhelt tudat tragikus magánya ez. „Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem“ — írja Pilinszky, mintegy a tétel harmadik tömbjének emlékezetes mozdulatát variálva („Kikönyöklök a szeles csillagokra“), de a tragédia itt lesz végleges, itt szakad el minden fonál, amely az ,,én“-t az emberek világához köti. Az új tömb visszavonul az eredeti sorképletbe (11—10), amely jobban megfelel a rész fogalmibb, már érvelőbb, reflexív költői világának. A tömböt, jellemző módon — erre különösen oda kell figyelnünk — Pilinszky az emberi nyelv megtagadásával intonálja: Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem ... A megtagadott nyelv helyett újra meg újra a menekülő szárnyasok és pusztuló tárgyak egyszerűbb, éppen ezért egyértelmű, ősi, ösztöni — lényeghordozó — „nyelvéhez“, a primitív jóstudomány természeti forrásaihoz, a jelbeszédhez, a gesztusbeszédhez fordul, mint Bartók kései — apokaliptikus — zenéje vagy mint Bergman apokaliptikus filmjei. Ha szigorúan a vers relációi között maradunk, annyit kockáztathatunk meg, hogy az apokaliptikus emlékekkel és látomásokkal egyszerre terhelt „én“ és a csak önmagában élő „te“ kommunikációjának tragikus lehetetlensége, lényegében a világot hordozó, a világ teljességét élő „én“ és az egyetlen térbe-időbe zárt „te“ távolodása, valami prófétai vagy apostoli vagy krisztusi mozdulatsor fejeződik ki benne. A nyomatékot, amellyel az emberi nyelvet elutasítja, az ismétlések jelzik: „Nem értem én az emberi beszédet / és nem beszélem a te nyelvedet“ — írja, előbb az egész embert, később a „te“ körét zárva ki, sőt, a következő sorban — tágaDb értelemben, de valószínűleg nem minden él nélkül — a „haza“ fogalma is megjelenik a nyelvi hiánylistán („ hazátlanabb az én szavam a szónál“) — a teljes némaságig: „Nincs is szavam“. Ismét a jelek és puszta természeti hangok primitív nyelve, a félreTorkomban lüktet közeled. (ill.): Riadt vagyak, mint egy vadállat. (illetve):
