Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Koncsol László: Három változat az apokalipszisra (3. Pilinszky János: Apokrif)

s ezért az elemek monumentális nyelvét használják, addig itt a szenvedő ember, éppen az elemek haragját nyögő földi lények hangját halljuk ki a képből: megannyi nyelvi- formai példája az ősi mítosz teremtő átélésének.)

A harmadik szakasz a kérdéseké. Amit az első logikai fokozatairól szóltunk — tagolatlanból a tagoltba, általánosból a különösbe, objektumból a szubjektumba — mindaz erre a szakaszra is érvényes, ilyen sorrendben: általános idő és tér („évek vonulását... a gyűrött földeken“) — változó anyag („múlandóság ráncát“) — ugyanaz konkrét emberi detailban („törődött kézfejem“) — egyetemes magány („árvaságnak“)

— állati szenvedés („fájdalom... hasadt patákon, hártyás lábakon“) — konkrét történelmi idő a természetes emberi állapot redukciójával („az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet...“) — s végül a képi összegezés az általános, az em- beri-állati lét ösztöni-filozófiai lényege jegyében: („a dermedt vályúkat, a mélyvilági kínt ismeritek?“)

Meg kell gondolnunk, hogy ezt a víziót korábbi, a háborúban megélt tapasztalati elemek táplálják, és Pilinszky egész Apokrif előtti költészete hitelesíti. Ez a kompozíció a költő lírájának első szintézise; némi túlzással elmondható, hogy korábbi darabjai azért születtek, hogy elemeikből ez a reprezentatív összegező mű megépülhessen. Ezt is figyelembe vesszük, amikor az Apokrif általános idejéről beszélünk, a puszta nyelvi alapidőnek ezt a hatalmas reális kitágulását a múlt felé, a vers 1942-től nyomon követhető előéletét (első forrásvidék!), mitikus ősmintáját, amely voltaképpen a jövő mítosza (második forrásvidék!), a drámai és zenei koncepciót (harmadik és negyedik forrás!); az így kitágult idő sugallja viszont a versnek azt a jelentését, hogy a világ apokalipszisa szüntelen, olyan, amely minden pillanatunkon átvonul; hogy maga a dolgok távolodása, a magány, a csöndet is átható disszonancia

— ez az ítélet.

Kérlelhetetlen, ahogy az eldöntendő kérdések három igéje (értitek? ismeritek? tudjátok? ismétlődik, van valami lázas türelmetlenség a birtokos tárgy kiemelésében és az utolsó kérdés halmozott tárgyaiban, éppen ott, ahol a meztelenül vizuális képek a háborús század szégyenteljes vétkeit idézik, a versnek azon a pontján, ahol Pilinszky az általános fogalomtól a konkrét részletekig vezette figyelmünket.

Ez a logikai folyamat három fő tömbben foglalható össze, s a hármas tagolást a szakasz rímszerkezete is kiemeli. Az abab rímképlet az idő kérdéseit markolja össze, az xcxc az elvont állatit, az xdxd a konkrét emberit.

A kétsoros negyedik szakasz a fölkelő nap motívumát, vagyis a fölívelő mozdulatot és a benne lappangó fenyegetést ismétli meg (ott: „mint figyelő vadállat.de emitt az aktivitás fokozatán: „a haragos ég infravörösében“). A perzselő ég előtt a horizont törékeny — perzselt? — fái: az első önálló fa-motívum a versben, totálban, mint a fenyegetettség, kiszolgáltatottság, sebezhetőség vagy sebzettség jelképe. A két sort összefogó rím mondattani és lényegi szempontból egyformán meghatározó szerepű: két ellentétes minőség, ezen belül két helyzet, két állapot — s talán ok és következmény — verszenei összefogása.

Az ötödik ismét az „én“-t exponálja, de már az összegezés igényével: az „én“-ben egyesül minden, amit az előző szakaszok képei a világról elárultak, a fák sebzettsége, az árvaság, a fájdalom, a csönd, a fegyencsors. Mégis, van benne egy minőségi többlet, egy mozdulat, egy tragikus gesztus: a hős elindul, hogy megcsúfoltan is szembenézzen az ítélettel:

„így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.“

Figyeljük meg, milyen kifosztott ez a világ: „pusztulás“, „egy ember“, „hangtalan“ (fosztóképző!), „nincs ssmmije“ (tagadószó!) — a tétel vége tagadás, hiány, redukció. Az utolsó másfél sor nyelvtani állítás ugyan, de a „van“-ok logikai értéke — emberi tartalma — még a „nincs“-nél is negatívabb: „árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van“. A három „van“ ily módon a „nincs“-et erősíti azzal, hogy az elvont nyelvi formát a tiszta vizualitás elemeivel fejezi ki.

Annál drámaibb az „így indulok“, illetve a „szemközt a pusztulással“ motívum. Nem menekülés, hanem a meztelen életösztönére redukált természeti lény — növény, ember, állat — utolsó, egyben első reflexe is, amely után élet és halál egyformán jöhet: