Irodalmi Szemle, 1973
1973/9 - Csák Gyula: Egy kéz a parkban
Csák Gyula egy kéz a parkban A kulcsár jelentette, hogy Béni bácsi, a süketnéma bivalyos, egy emberi kezet talált a parkban. — Mifenét talált? — bámult rá az intéző. — Egy kezet — mondta a kulcsár, még mindig merev tartásban. — Egy emberi kezet. — Beszélj világosabban! A kulcsár lassan a cingár intézőre fordította tekintetét. Eddig ugyanis az ablakmélyedésben kuporgó, ragyás arcú őrnagyot figyelte. Voltaképpen neki jelentett; a tiszti egyenruha látványa ösztökélte, hogy haptákba rántsa sánta lábait. Az őrnagy azonban nem vett róla tudomást. Éppen csak kipillantott a kezében tartott francia nyelvű horgászszakkönyvből, aztán újra belébújt. — Világosan mondom én, kérem. — Sértettség bujkált a hangjában. Testtartását is ellazította, jelezve, hogy az intézővel szemben nem érez rangkülönbséget. A sovány, tüdőbeteg kinézésű fiatalember alkalmilag megbízott intéző volt. Mintössze négy hónapja került a birtokra, mint gyakornok, s csak akkor lépett elő, amikor a régebbi intéző SAS-behívót kapott. — Egy kezet talált a bivalyos a parkban — folytatta a vénember. — így, csuklóformáig van meg — magyarázta és mutatta is. Tele gyűrűkkel. Csupa arany meg gyémánt... Az őrnagyon és az intézőn kívül még két férfi tartózkodott a nagyméretű, zöld színűre tapétázott szalonban. Ovális márványasztalnál ültek és unottan kártyáztak. Az utolsó szavakra felfigyeltek. Egyikük — a zömök testű, vastag szájú, pirospozsgás vidéki újságíró — fel is pattant, a kulcsár elé lépkedett és rácsillogtatta csontkeretes szemüvegét. — Ogy értsük, hogy csak egy kezet? — Felemelte kövér bal kezét és bizonytalanul mozgatta. — Semmi mást? — Semmi mást kérem... Azt mondja az öreg, úgy hevert a fa tövében, mintha kesztyű lett volna. Előbb nem is akarta felvenni, de aztán, hogy odébb rúgta a levelek közül, hát megcsillantak a gyűrűk. — Hm... Sajátságos — dörmögte az újságíró. — És a közelben semmi más? — Zavarba jött, de erőt gyűjtött és befejezte gondolatát: — Szóval a kéz tulajdonosa, vagyis a ... tetem, sehol nem látható? — Miért gondolja, kedves szerkesztő úr — szólalt meg a ragyás őrnagy borízű hangon, — hogy ahhoz a kézhez feltétlenül tetem tartozik? Látszik, hogy ön nem szagolt elég puskaport. — A széles ablakpárkányra helyezte olvasmányát, aztán kitornázta magát az összetolt fotelok közül és ruganyosán a társasághoz lépkedett. — Tudja, kedves szerkesztő úr, hány darabra szakadhat egy ember? Az újságíró összerándult és harciasan szembe fordult a tiszttel. — Már megbocsásson őrnagy úr. Csak nem képzeli, hogy valaki elveszíti egyik kezét, aztán vidáman tovább sétál?!
