Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (IX)

Odébb lábasól széles és nehéz csapóajtói leengedve, de a kifutó — a rajcsúr — ajtaja nyitva áll, s ez olyan benyomást kelt, hogy az utolsó disznótor óta maradt így: kihúzták rajta a hízót, apám torkonszúrta, megperzselték és bevitték a házba, s ezzel a disznóól környékén az élet filmje megállt, minden úgy maradt, mint abban a pillanatban volt, és a vérnyomok ott lapulnak a sűrű szövésű papsajtszőnyeg alatt. Ez a gondolat végigkísér az udvaron, ahogy megyek előre az utca felé. A lóistálló ajtaja iélig nyitva van, a tehénól bejárata ugyanígy. Szalmahulladék és sok baromfitrágya bennük mindenütt, az utóbbi években már csak a tyúkok, kacsák és libák lakhelye volt az istálló. Itt-ott fehér baromfitollakat látok, és ez azért érdekes, mert még a galambház is lakatlan az istálló falán. Benézek még az alacsony fészer — a szín — deszkakapuja felett, benne áll a szecskavágó, amelyet oly sokszor „hajtottam“, széles lánca akkor a kések elé vitte a szalmát, lóherét, most púposán lóg a föld felé. A fészer mellett egy „kalitka“ ölfa hasáb ős néhány széteső ágkéve hever, kenyérsütéshez készítették, de ebben a házban a nagyanyám halála óta nem sütöttek kenyeret, s azóta a kemence is rég összedőlt. Váratlanul megoldódik a fehér tyúktollak rejtélye is: a szín mögül, már-már kísérteiként egy izmos, fakó tarajú fehér kakas és egy fehér tyúk fut elő. Anyám már mesélt róluk: évek óta egyetlen lakói az udvarnak, „leölni sem érdemes már őket, mert nagyon kemény a húsuk, olyan öregek .. mondta akkor róluk anyám.

Ugyancsak Sellyei József a parasztíró meséli mosolyra késztető karcolatéban egy apró és szerencsétlen japánkakas nehéz életét. A kis kakas nem tud asszonykát szerezni magának a hórihorgas, peckes magyarfajta tyúkok közül, apró termete miatt semmibe veszik, lerázzák magukról, és ügyet se vetnek a hímségét bizonygató ős rájuk kapaszkodó idegen lényre. Hiába minden buzgalma, férfias virtusa és olhatatlan szenvedélye, végül mégis asszony nőikül marad, és mellőzésben részesül. Nemcsak a tyúkok nem veszik őt komolyan, még a kakasok sem fogadják el számba- vehető vetélytársként. Itt ez a hórihorgas fehér kakas ugyancsak megtermett legény, mégis, az ő sorsa sem sokkal különb, mint az aprócska japánkakasé: egyetlen öregedő tyúkocska jutott számára a bizonyára dicső férfikora alkonyán. Hol van a trágya- dombon kapirgáló tyúksereg, minden derék kakas természetes környezete, amely fölött uralkodnia született joga és kötelessége? Hol az alázatos menyecskék, akik készséggel elismerik az udvar urának természetes igényeit és örömmel fogadják közeledését? Hol a fiatal riválisok, akiken fölényes győzelmeket arathatna és messze kergethetné őket, egészen a szérű végéig, a szalmakazlak mögé? A vén fehér kakas nagy egyetértésben ballag a kert felé időske tyúkocskájával, halkan kotyogva-motyogva társalognak, talán éppen engem szapulnak, amiért jelenlétemmel megzavartam nyugodalmas öreg napjaikat.

A kamrába is benézek, mert az ajtaja tárva van. A betontalajon néhány paradicsomos ádát látok, az egyikben morzsolt kukorica sárgáll, a nyugdíjas tyúkházaspár mindennapi eledele. Aztán a kenyérsütéshez használt, sűrű fonású kosarak (szakajtók) ötlenek a szemembe, néhány kötéldarab és öreg kabát. A legfeltűnőbb, amelynek látványa azonnal elhomályosít minden egyéb látnivalót, egy pár fekete filccsizma, a falum nyelvén botos. Szürke és kopott a feje, a torka összeráncolódott, meglöttyedt, és a szára olyan széles, hogy két tenyérrel sem érném át. S mintegy a botosok szimbolikájának a kiegészítéseképpen, hogy félreismerhetetlenül képviseljék halott gazdájukat, a padlásgerenda egyik szögén egy öreg fekete kalap lóg: sötét filctestére szürke foltokat rajzolt az izzadság és az eső, karimája összegörbült, széles szürke szalagja megfakult. Ilyen kalapokat már senki más nem visel évtizedek óta, csak néha még az öreg falusi emberek. Tudom, hogy a véletlen hozta össze a kamrában Sz. sógorbácsi öltözékének két legjellegzetesebb darabját, most mégis úgy érzem, hogy a véletlent valami tudatos erő szervezte meg. Már csak a kötény hiányzik, a melles, a derékon átkötött, sötétkék kötény. De a kalap és a botos is elég ahhoz, hogy elébem lépjen a gazdájuk: megy Sz. sógorbácsi az utcán, a „tőtésről“ betér a kishidunkra, nagyokat lépve átjön a sáron, a pocsolyákon és vizeken, és jónapot köszönve bejön az udvarra: „elgyűsz fát vágnyi?“ mondja nekem, és a széles karimájú, kopott ős foltos fekete kalap, meg a nagy botosok körülhatárolják kissé hajlott alakját, egységbe fogják és meghatározzák egyéniségét. Megyek, mondom, mehetek... Két órán át húzzuk a nagyfűrészt, az acélfogak sikonganak, hijum hiju, zenélnek, és az egyre mélyülő bevágásból apró szemű, fehér fűrészpor pereg alá a szálfa két oldalán ...