Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége

hoz köthető „népi stílusról“ — egy-egy írásmódot nem zárnak le, nem tagadnak meg, költészetünk bármely szakaszában vissza-visszatérnek hozzá. Persze, Weöres ezt a sok- szólamúságot, ezt a stílusból stílusba, magatartásformából magatartásformába, lélektani helyzetből lélektani helyzetbe vándorlást korlátokat nem ismerővé avatta, megteremtve az Átváltozások negyven szonettjét, s az időben és térben egymástól olyan távol eső stílusok lenyomatát, mint a Japán táncjáték és a Balkáni koldusdal, a Pápua temetési ének és a Kínai templom, s még sorolhatnánk tovább a rengeteg — cseremisz és ukrán, szlovák és cigány, török és ófrancia — stílusleképzést, nem beszélve a költészetünk nagyjaihoz — Kazinczy, Füst Milán, Arany stb. stílusához — való hasonulni tudásról. S ha utalunk a már idézett „chinai és indiai“ mítoszra Csokonai Halotti versekjéből, mely szerint a lelkek „Egy állatból másba sokáig költözvén, / Végigtapasztalják e bú-baj világát“, akkor azon sem lepődünk meg túlságosan, hogy Weöres — a Tíz figurális kompozícióban — még állatok — Kutya, Macska, Disznó, Szobalégy — „lelki világába“ is beleéli magát. Egyszóval: fölfedezi a lét áramát, a „benső végtelen“-t, amelyből

„

................néhanap

m

ég kitekintenek arcomon keresztül: felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.

Romlik szemem, már ez is elmarad, a külvilág rám zárja kapumat s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég; nincs esemény meg tünemény varázsa, se felszín, látszat, habzó semmiség, csak a valóság békés ragyogása, mérettelen, számtalan, névtelen, vágytalan, változatlan szerelem.“

(A belső végtelenből)

A belső végtelen az a tér, ahol az embereket a „mérettdlen, számtalan, névtelen, / vágytalan, változatlan szerelem“, azaz az emberszeretet vezérli, ez teszi helyükre a belső világ dolgait, ez rendezi, ez szervezi egésszé a széttöredezett személyiséget is. Mert ez Weöres legfőbb célja. „Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás, rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé ..Másutt: „Add vissza mértékét az embernek. Vedd imádba.“ A mérték — Csokonainál is, Weöresnél is — a szeretet. Az előbbi által föltett költői kérdésben — „Nem kezd-é szívedben nemes öröm szállni, / Látván, hogy az ember emberré kezd válni?“ |Marosvásárhelyi sorok) — már ott van az egész életmű által megválaszolt kérdés felelete is. Weöres programja: — az Egybegyűjtött írások II. kötetének kiemelt, első helyen álló verse, a Nem szándékom ... szerint — a következő.

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.

Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.

Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.

Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.

mert szomjat fakasztok benned a jóra, mert éhet támasztok benned a jóra: ezért jöttem.

Ezen a ponton — Gregory Corso szavait idézve — föltehetjük a kérdést: „De mi a jóság?“ Elvont, megfoghatatlan kategória? Valós, tapasztalati, a kor társadalmi állapotaiból kinövő érték? Weöresnél a cél — mint azt a fönti idézet bizonyítja — az abszolút jóság, — tehát a szeretet —, de ezt a téren és korokon túli végső célt nagyon is valós élettartalommal tölti meg. írásunk elején már utaltunk arra, hogy a weöresi lírát az „abszolút“, az objektív költészet“ és az „élménylíra“ formái közötti számtalan átmenet jellemzi. A líra humánumeszménye is számtalan átmenetben érintkezik a