Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Zalabai Zsigmond: Egy régi költő modernsége

Felhőkakukvár

háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,

nagy ládákkal: — felírásuk: „én!, „enyém!“, „nekem!“

„engem!“

s falát mindenfelé kinyomta „az én kincsem“, „az

én lázam“, „az én üdvöm“,

végre felbillent

s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.

S folytathatnánk tovább a montázsolást, sorolhatnánk az egymásra „rímelő“ idézeteket, a meglepően egyező sorokat a „menekülés“ miértjéről, de hagyjuk ezt, s nézzük inkább a kivonulás mikéntjét. Idéztük már Bata Imre véleményét, miszerint Weöres a pillanatok bizonytalanságától elfordulva, a „bizonyos létalapok szemlélete" felé tágította lírája határait. Ugyanezt figyelhetjük meg Csokonai érett szakaszában is. Utaltunk már Az ember, a poézis első tárgya című költeményére, amelyben lírája irányát a „Ki vagy, miért vagy, hol lakói és kinek szavára mozgasz? s végre mivé leszel?“ kérdésekkel jelölte ki; e típusú verseiben elrugaszkodott a mindennapok bizonytalan talajáról, s a gondolatok „csuda tengerében“, valami metafizikai közegben mozogva a lét — s ezen belül is a legfontosabb: az élet és halál titkait kutatta:

„Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,

Míg fűből s állatból e testet nem vettem?

Aludtam mélyen a semmiség ölében,

A magam-nem-tudás csendes éjjelében;

Míg a természetből mint annak egy megholt Részecskéje akkor ki nem feslettem volt.

Így fogok bomlani újonnan beléje,

Mint annak egy megholt, piciny részecskéje.“

— írja a magyar gondolati líra kezdeti, de nagy költeményében, a Halotti versekben. Ez a poémája arról is tanúskodik, hogy Csokonai kivonta magát a halál tudatának nyomasztó terhe alól — „Oh, halál, a szelíd álomnak testvére!“ — írja egyhelyütt —, s számára a megsemmisülés a természet tökéletes rendjébe kerülést, a harmóniát jelenti, szemben az élet diszharmóniájával:

„Legyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet?

Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?

Így, örök semmiség! óhajtlak tégedet,

Vedd vissza méhedbe vexált gyermekedet. —“

Példaképe Szókratész, aki „Készül a halálra megnyugodt lélekkel“ és Anakreon, aki „a halált is csak úgy nézi, mint az örömnek és megelégedésnek utolsó pontját, melyen meg kell nyugodni“. S ebben a nyugodtságban nem nehéz fölfedezni a weöresi költészet egyik fontos vonását, Koncsol László szerint egyenesen „... mindent megmagyarázó lényegét..azt tudniillik, hogy „Weöres kivonta magát a halál árnya alól, ledöntötte magában a fekete bálványt, és barátságos, derűs halálképet állított a helyére. Nála nem a rettenet, hanem az örök nyugalom, a tökéletes harmónia, a tökéletes béke — nem a feloszlás, hanem a boldog beolvadás, a végtelenbe simulás állapota — a halál. A Fülemüle szerint: ,Majd szirmoktól fehérül a víz. / Nem lesz szárnyam, hogy repüljek hozzád. / Nem lesz szivem, hogy szeresselek, / 0 tudja ezt, a bozótból mindenfelé kitárul, / nem félek, hadd jöjjön mosolyogva.’ — Lám a mosolygó halál!“ kommentálja Koncsol, s találó megfogalmazását — nem az önkénynek, hanem az iménti párhuzamnak engedelmeskedve — úgy módosíthatjuk: Lám, a mosolygó halálok!

S aki kivonja magát a halál tudata alól, az kivonja magát a mindennapi apró halálok, a rút, a rossz, a fonák, a természetellenes sötétjéből is, és a dolgokat „szinte valami magasra épített páholyból nézi“ (Koncsol), mint ahogy Csokonai a Békaegér- harcban valóban az „ég kéménye mellé“ ülteti az isteneket, miután azok — az éles