Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Fried István: Csokonai, a kelet-európai költő

sek Blumauer kidolgozta nyomdokain halad, s egy kívülről behozott tormát adaptál a hazai politikai-kulturális igényeknek megfelelően, míg Csokonai és Hnévkovský esetében a külhoni példa-minta másodlagos jelentőségű, s figyelmünket a hazai valóság újfajta ábrázolásénak, a köztudatban meggyökerezett eszmények kacagtató bírálatának újszerű kifejeződése köti le. Továbbá azért sem helyes ezúttal a „szlavisztikai” nézőpont, mivel Csokonain keresztül jutott el egyes kelet-európai irodalmakba a „furcsa vitézi versezet” megfogalmazásának eszméje. A szlovák irodalomban még nem értek meg a nyelvi-kulturális feltételek egy ilyen jellegű mű létrehozására; a felvilágosodásnak és stílusainak állapota még nem eredményezhette szlovák humoros elbeszélő költemény megalkotását. Viszont egyes írókban-fordítókban megvolt az igény, hogy az irodalom fejlődését fordításaikkal meggyorsítsák. Sámuel Rožnayról tudjuk, hogy a lengyel példa mellett Csokonai Békaegérharcának, Dorottyájának ismertetésével, egyes részletek németre fordításával ösztönző szerepet játszott; ahogy a román irodalomban a kéziratos Csokonai-fordítások is növelték az irodalom iránti érdeklődést.

Még mindig csupán a külső tények leírására szorítkoztunk: s a kapcsolattörténet lényeges, ám a tipológiai összefüggéseket nem helyettesíthető föltárását céloztuk meg. A továbbiakban arra szeretnénk utalni, hogy a XVIII. század kilencvenes éveitől Csokonai haláláig, a magyar irodalom (s azon belül éppen Csokonai) került abba a helyzetbe, hogy saját, a külhoni példáktól egyre inkább távolodó s egyre inkább belső ihletésű klasszicizmusát európai jelentőségű irodalommá fejleszthesse, s kísérletet tegyen a nyugati felvilágosodások egyetlen életműben történő szintetizálására, a hazai irodalom számára eddig nem vagy alig járt ösvényt fedezve föl. Ha végigtekintünk az orosz és a német irodalom között létrejött nemzeti irodalmakon, akkor megállapíthatjuk, hogy éppen ebben az időszakban az „átmenetiség” állapotában sínylődnek; a történelmi körülmények az irodalomnak csak egészen szűk körben való érvényesülését engedik. Míg az orosz irodalom Lomonoszov stílus-alapvetése óta lírában, epikában és drámában fokozatosan halad előre a puskini szintézisig, s közben Szumarokov, Fon- vizin, Ragyiscsev, Karamzin, Zsukovszkij rendkívül jelentős életművével a klasszicizmus számos változatát teremti meg a felvilágosult klasszicista tragédiától és vígjátéktól az érzelmes utazásig, illetve a szentimentális regényig, a felvilágosult ódától a romantikát előlegező s leginkább Bürgert visszhangzó balladáig; míg különféle dalgyűjtemények (eleinte csupán népszerű, később népies, sőt népi énekek, majd a bilinák és az Igor-ének) kiadása fokozatosan készíti elő a népiesség térhódítását, addig Kelet- Európa e térségében a viharos történelmi események nem kedveznek az ilyen arányú irodalmi fejlődésnek. A német irodalom is az oroszéhoz hasonló vonulattal dicsekedhet: hogy csak a Sturm und Drang irodalmára, Lessingre, Wielandra, a göttingai Hain- bundra célozzunk, kiknek működése Schiller és Goethe életművében szintetizálódik; s még hadd utaljunk a német bölcselet olyan teljesítményére, mint Herderé, Hamanné, Kanté, a klasszika filológiáéra, mint Chr. Au. Wolfé, Winckelmanné, a göttingai és jénai egyetemi tanároké. A felvilágosodásnak itt is több stílusa alakult ki: a radikális, a harcos, lázadó elemekkel telített, az érzelmesebb, a gyöngédebb; a mechanisztikus fejlődés elméletét hirdető és így tovább.

1790 és 1805 között azonban csupán egy költő talált méltó válaszra a kelet-európai térség irodalmában; egy költőnek sikerült esztétikailag, filozőfiailag és formailag olyan költészetet létrehoznia, mely egyaránt rezonált az olasz rokokó poézis bravúros formajátékaira, a rousseau-i érzékenység távlatokat megremegtető gondolataira, a vol- taire-i antiklerikalizmus éles gúnyára, a népköltészetet eredetisége és a jövendő nemzeti irodalomban elfoglalt helye miatt becsülő herderi elméletre, a felvilágosodás több, egymásra épülő rétegére: s ez Csokonai volt. Életművének gazdagsága bizonyltja, hogy ő is átélte (s szinte mindenki másnál jobban és mélyebben átélte) a XVIII. század emberének válságait; költősorsa hányattatásait jellegzetessé tudta költészetében emelni. A nemzeti lét problematikáját mindenkinél pontosabb szemmel látta: s a nemzetiség ügyét nem csupán a kiváltságos osztály elfogult szempontjából tekintette át, hanem a parasztság művelődésének, a mélyben kallódó tehetségeknek a szemszögéből is. Nem azt állítjuk, hogy bizonyos kérdéseket Csokonai tett föl először a magyar irodalomban. Szauder József kitűnő elemzései fedték föl: Bessenyeitől Voltaire-ig, Herveytől az iskolai poézisig, d’Holbachtól Rousseau-ig, Sulzertől a „fiziko-teológiai” irodalomig honnan mindenhonnan merített költőnk; hány gondo