Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - Suksin, Vaszilij: Gondolatok

meg Játékost (a legfürgébb heréltet), és elküldte, hogy lóhalálban vágtasson a faluba tejért.

— Addig én tüzet rakok... Hozol tejet, felforraljuk — meg kell Itatni a legénykét, különben még valami komolyabb baja lesz — mondta az apja.

Matvej a hang után kitalálta, merre legelnek a lovak, felszerszámozta Játékost, szőrkötéllel megcsapkodta az oldalát, és elvágtatott a falu felé. Igen ... Matvej most már a hatvanhoz közeledik, akkor pedig tizenkét-tizenhárom éves lehetett — mégis élesen visszaemlékezik mindenre. Szinte egybeolvadt a lóval, úgy repült a sötét éjszakában. Az éjszaka szemberepült vele, erősen arcába vágódott a harmattól átnevesedett fű nehéz szaga. Valami vad lelkesedés kerítette hatalmába a legénykét, a vér a fejébe szökött és zúgott. Olyan volt ez, mint a repülés — mintha elszakadt volna a földtől, ős szállna. Körös-körül semmi nem látszott: sem a föld, sem az ég, még a ló feje sem, csak a levegő zúgott a füle mellett, csak az éjszaka félelmetes világa vágtatott vele szemben. Arra nem is gondolt akkor, hogy a testvérkéje rosszul van. Semmire nem gondolt. Ujjongott a szíve és minden porcikája. Az elviselhetetlen boldogság ritka, nagyszerű pillanata volt ez.

... Aztán nagy lett a bánat. Mikor visszaért a tejjel, apja a tűz körül szaladgált, magához szorítva a kisfiát, mintha ringatná:

— Kisfiam... mi van veled? Várj egy kicsit. Mindjárt forralunk tejecskét, mindjárt könnyebben Iélegzel, aranyos kisfiam... Itt hozza Motyka a tejecskét! ...

A kis Kuzma már fulladozott, elkékült.

Mikor Matvej után megérkezett az anyja, Kuzma halott volt. Apja magába roskadva ült, a fejét fogta, hajladozott, mélyen és nagyokat sóhajtott. Matvej csodálkozva és valami különös kíváncsisággal nézett testvérére. Tegnap még együtt hancúroztak a szénában, most pedig egy ismeretlen, kékes-fehér idegen fiú fekszik itt.

... Csak az a különös, hogy miért éppen ez az átkozott harmonika juttatta eszébe ezeket az emlékeket, ezt az éjszakát. Hiszen utána még egy egész élet telt el: házasság, kollektivizálás, háború. És még milyen éjszakákat élt-szenvedett át. De valahogy mindegyiket elfelejtette, elhalványult az emlékük. Matvej egész életében azt tette, amit kellett: mondták, hogy be kell állni a kolhozba — beállt, eljött a nősülés ideje

— megnősült, gyerekeik születtek, felnőttek. Jött a háború — elment harcolni. Sebesülése miatt előbb hazatért, mint a többi férfi. Mondták neki: „Te leszel az elnök, Matvej. Nincs más.“ Elnök lett. Valahogy bele is szokott ebbe a munkába, őt is megszokták. Azóta is húzza ezt az igát. Egész életében a munka járt az eszében, mindig a munka, a munka. Minden gondja, öröme, bánata a munkához kapcsolódott. Amikor például azt a szót hallottá maga körül: „szerelem“ — valahogy nem értette. Azt értette, hogy van szerelem a világon, valamikor bizonyára ő is szerette Alénát (szép volt lánykorában), de hogy erről valami többet is tud, arról sosem beszélt. Gyanította, hogy mások is csak színlelnek: énekelnek a szerelemről, szenvednek, sőt még arról is hallott, hogy párbajoznak... Lehet, hogy nem színlelnek, csak ez az emberek szokása: illik beszélni a szerelemről, — hát akkor beszéljünk róla. A lényeg az, hogy meg kell nősülni. Hogy ez a Kolka is szerelmes? Persze, tetszik neki Nyinka — egészséges, telt lány. Eljött az ideje, hogy nősüljön, hát járkál éjszaka az ostoba, játszik a „taljankán“. Miért is ne? Fiatal, nem bír az erejével. Ez mindig is így volt. Még jó, hogy mostanában nem verekednek a lányok miatt, régebben verekedtek. Maga Matvej is nemegyszer verekedett. Ugyanilyenek voltak ők is — viszketett az öklük, nem bírtak magukkal. Valamit kellett kezdeni az erejükkel.

Egyik alkalommal Matvej, amint így elgondolkozva ült az ágyon, nem bírta tovább, megbökte a feleségét:

— Figyelj csak! ... Ébredj, valamit kérdezek tőled ...

— Mit akarsz? — csodálkozott Aléna.

— Voltál valamikor szerelmes? Belém, vagy valaki másba ... Mindegy.

Aléna sokáig csodálkozva hallgatott.

— Részeg vagy?

— Dehogy!... Szerettél engem, vagy csak ... szokásból mentél férjhez? Komolyan kérdezem.

Aléna megértette, hogy férje nem ivott, de megint sokáig hallgatott — már ő maga sem tudta, elfelejtette.