Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Fülöp Antal: Hétvége

— Pedig az az ember azt mondta. Egy olyan furcsa ember volt...

— Hát mink aztán nem voltunk, az egyszer biztos! — mondta egy kamaszhang, de a férfi ekkor már megint a folyondárokat látta hátrafelé siklani a lába alatt. A kajaknál járt, mikor a tisztáson ismét felhangzott a társalgás. Fölkapta a kajakot, visszament a mólóhoz, megragadta a zsinórt, és a csukát kihúzta a partra. Nagyobb volt, mint a törzse és a féllába együttvéve. Rálépett a hátára, a zsinórt egy botocskára csavarta, és két kézzel kiszakította a hal pofájából a horgot. Amint a két karját alácsúsztatta, érezte, az oldalát összevissza marcangolták a mólóból kiálló szögek; tizenöt-tizennyolc kilóra taksálta, miközben belecsúsztatta a kajakba; aztán, mintha egy vasrudat cipelne gumitepsiben, felvitte a partra. A kártyavékony furnér meg- megnyaklott a szokatlan teher alatt. A íéloldalas tehertől kacsázva rakta a lábát, s ekkor pontosan a nyárilak előtt, az úton meglátott egy embert. Öt nézte.

A vállán horgászbotot tartott, az övén kulacs és vadászkés lógott.

— Magáé a víkendház? — kérdezte. — Jó napot.

Emez erőlködve olyan tartást öltött, mintha üres kajakot cipelne, de a jobb keze erősen elzsibbadt.

— Az enyém — mondta.

— Kapnak errefelé a halak? — kérdezte az idegen férfi, s a napszemüvege alatt megrándult az arca.

— Nem vagyok halász — mondta emez, s közben ment.

— Azt mondják, a folyónak ezen a szakaszán tanyáznak a csukák — mondta az idegen férfi.

— Lehet — mondta emez — én napozni járok ide, meg kievezni a tüdőmből a gyári füstöt.

Merev állkapoccsal beszélt az erőlködéstől, s érezte, hogy az arcán kiütközik a veríték. Most haladt el az idegen férfi mellett, s úgy ment el mellette, hogy a kajak ne essen kettőjük közé.

— Van kútja? — kérdezte az idegen.

— Kút? A ház mögött — mondta.

— Itt sátoroztam le a közelben, ha megengedné, magától hordanám a vizet.

— Vigyen, amennyit csak akar.

— Akkor mindjárt vinnék is egy kulaccsal — mondta az idegen, és elindult a másik nyomában. Emez görcsösen szorította a kajakot, a csípőjében erősödött a fáradtság az arca most már fürdött az izzadságban, a nap tüzelt, s ahogy mentek egymás mellett, észrevette, hogy a vitorlás eltűnt a vízről.

„Ostoba... most kezdi el, mikor már úgysem számít semmit. Hamarabb kellett volna .. . hamarabb ...“

— Kitűnő helyet választott a víkendházának. Stramm kis viskó! — mondta az idegen

Odaértek a nyárilakhoz, a frissen mázolt deszkák terpentinszagot árasztottak.

Felül volt a nyaraló, betonpilléreken állt, a földszinti részben volt a kamra, s ő ment egyenest a kamra felé, hogy minél előbb megszabadulhasson a tehertől.

— Egyedül lakik itt? — kérdezte az idegen, és előzékenyen a kamraajtóhoz lépett, kinyitotta, s úgy állt, hogy ha emez elmegy előtte, az idegen éppen belelát a kajakba.

— Nem. De úgy is mondhatnám, hogy igen — mondta emez. Most már egész testén ömlött az izzadság.

— Kutya meleg van — jegyezte meg az idegen, közben fogta az ajtót, hogy emez bemehessen a kajakkal.

— Ha vizet akar, a kút ott van a lak mögött — mondta emez.

— Előbb segítek magának helyre tenni a csónakot.

— Az jó lesz. Ha ott elől megfogná, én meg tartom itt a közepét, és rácsúsztatjuk a gurtnira.

A férfi elengedte az ajtót, megfogta a kajak orrát, onnan már nem láthatott bele a kajakba, s ahogy megemelte megroppant a furnér.

— Mindig azt hittem, hogy ezek a lélekvesztők pehelykönnyűek. Érthetetlen, mitől van ekkora súlyuk — mondta az idegen, s a helyére csúsztatta a kajak orrát.

— Egy húszkilós csuka van benne — mondta emez. A kajak farát rácsúsztatta a gurtnira, s a törlőrongynak használt melegítődarabot rádobta a csuka farkára.

— Ez csak természetes — mondta az idegen. — Errefelé a szárazon is kajakban