Irodalmi Szemle, 1973
1973/8 - Lovicsek Béla: Tűzvirág (Színmű három felvonásban)
Erzsi a.: Legalább egy kis leveskét, vagy egy darabka húst. Szép pirosra sütöttem, kívánat ránézni. Kalocsai: Köszönöm, nem kérek!... Lefekszem. Ha netán beteghez hívnának, keltsenek föl. Kalocsai b.: (bejön az elmaradhatatlan szivarral). Szállingózik a hó. Utóbb fehér karácsonyunk lesz. Kalocsai: Melegebben is öltözhetne, édesapám... (A hálószobába megy). Kalocsai b.: Hogy még melegebben! (Végignéz magán). Így is majd elégek ebben a gúnyában . . . Erzsi asszony! Erzsi a.: Tessék. Kalocsai b.: Pince van a lakás alatt? Erzsi a.: Az egész lakás alja pince. Miért kérdi? Kalocsai b.: Temérdek katonaság vonul elfele ... Erzsi a.: Az jő, ha elfele vonulnak. Kalocsai b.: Jó, jó, de a falu mögötti hegy lábánál alighanem megállnak és szembefordulnak az oroszokkal, akkor aztán lesz itt földindulás. Megjártam az első világháborút, tapasztaltam egyet s mást. Erzsi a.: Gondolja, hogy hamarosan ideérnek az oroszok? Kalocsai b.: Nem kell ahhoz nagy szakértelem, csak bele kell fülelni a levegőbe. Erzsi a.: Bárcsak befejeződne már, borzasztó ez, Péter bácsi. Ez az örökös rettegés. Kalocsai b.: Most jut eszembe, Erzsi asszony: milyen süketnéma fiúról beszéltek itt? . .. Mert nekem is volt egy süketnéma fiam, a Pista. Tizenöt éves volt, mikor meghalt, szegény, isten nyugosztalja. Erzsi a.: (meglepődve). Meghalt!?... Nekem azt mondta a Katóka, hogy... Szóval meghalt!? ... Nem tudom, semmit sem tudok, Péter bácsi. Tény, hogy a Katóka kisasszonnyal jött ide — persze külön-külön jöttek —, aztán itt üldögélt nap mint nap, a doktor úr meg mindenkinek azt mondta, hogy az öccse. Kalocsai b.: Ha azt mondta, Erzsi asszony, biztosan megvolt rá az oka. Soha semmit nem csinált ok nélkül, tán csak a házasságát puskázta el. Emlékszem, egyszer... (Legyint). Mindegy. Mindig tudta a fiam, hogy mit csinál... (Iszik, vaskos szivarra gyújt, az ablakhoz lép, kifelé néz). Fussatok csak, fussatok, karvalyok, nyavalya mángorolja meg a hátatok közepét! Erzsi a.: Bárcsak az utolsót látnám! Kalocsai b.: Nézze, Erzsi asszony, eltakarodtak a hófelhők és kisütött a nap. Mindjárt vidámabb az ember hangulata. Erzsi a.: (ijedten belefülel a levegőbe). Lépteket hallok... Őrnagy: (maga előtt tereli be Pistát, aki erősen sántít a bal lábára, bal keze élettelenül lóg, és a feje is jócskán be van pőlyázva. Váratlanul érkeznek, mint derült égből a villámcsapás). Jó napot! Erzsi a.: (rémülten kapja szája elé a kezét). Pista! Űrnagy: A doktor úr?... (Dermedten nézik az őrnagyot). Itthon van?... (Erzsi asszony önkéntelenül a hálószoba ajtajára tekint, az őrnagy követi a tekintetét, majd benyitja az ajtót). Doktor úr, doktor úr!... Öltözzön fel! Igyekezzék! Télikabátot is öltsön!... (Visszasétál a szoba közepére, aztán Pistát szembeállítja az öreg Kalocsaival). Ismeri ezt a fiatalembert? Erzsi a.: (segítő szándékkal). Már hogyne ismerné a tulajdon gyerekét! Őrnagy: (dühösen). Nem magát kérdeztem! ... Nos, papa, ismeri? Kalocsai b.: (hosszan nézi az idegen fiút, majd megjátszott felismerés lángja gyűl a szemében). Fiam... édes fiam... hogy nézel ki... mit csináltál, mi történt veled? Őrnagy: (kissé haragosan, de fölényes mosollyal félretolja Kalocsait). Ne bohóckodjon, öreg, kár a gőzért!... Ellenben arra kíváncsi lennék, ki tanította be erre a szép, megrendítő jelenetre!? Kalocsai b.: Nem tanított engem senki, ezredes úr. Minden apa ráismer a saját gyerekére. Őrnagy: (fejét csóválva). Mindenképpen azt akarja nekem bebizonyítani, hogy maga is hozzájuk, közéjük tartozik? Kalocsai b.: Kik közé, kérem szépen?
