Irodalmi Szemle, 1973

1973/8 - Rácz Olivér: Vidéki szálloda

— Hova rohansz? — mordult fel a sötétben a portás hangja, s a lány megtorpant.

— Az óvóhelyre — lihegte a lány, s riadtan a keblére szorította a kezét.

De Tivadar a többit már nem hallotta, mert a gépek új hullámával egyidejűleg lábdobogás és zihálás hallatszott az épület előtt, s amikor Tivadar kilépett a tébolyult, felkavart, csípősen bűzölgő sötétségbe, közvetlenül az arca előtt felharsant a legénye ziháló, sürgető hangja:

— Zászlós úr! Zászlós úr!

— Itt vagyok! — kiáltott rá Tivadar. — Mi bajod?!

— Zászlós úr — hadarta a legény —, a hadapród úr megsebesült! Varrógépekről szórják az utat! Olyan alacsonyan szállnak-------— Tudom! — szakította félbe Tivadar, mert a katonaság íratlan szabályai szerint a dolgoknak ilyenkor is meg kellett adni a módját —, ha nem lenne sötét, a pilóták arcát is láttátok volna. Az egyik libacombot rágcsált, a másik rágógumit majszolt. Hol a hadapród? Hol sebesült meg?

— A vállán. Levittük az óvóhelyre — intett a legény a sötétbe, a turistaszálló felé.

Tivadar egy futó pillantást vetett az égboltra, de pillanatnyilag csak a kastély

kertjében elhelyezett légvédelmi üteg fényszórói pásztázták az eget. Rohanni kezdett.

A hadapród sebesülése nem volt súlyos, mire Tivadar odaért, a hadapród már bekötözött vállal ült az óvóhely lócáján, falfehér volt, és nagyokat köpött maga elé a földre.

— Nem bírom kiköpni a számból a szagát — magyarázta botladozó nyelvvel. — Az embereket szétszórtuk a földeken — jelentette dadogva, hősiesen túlvigyorogva a fájdalmait. — Csak ezek a lóápolők jöttek le velem — intett az óvóhely túlsó szegletében, a földön heverésző két szanitéc felé. — Már ágyban voltál?

Tivadar megrázta a fejét, és gépiesen cigarettát vett elő.

— Az óvóhelyen tilos a dohányzás, kérem! — sivalkodott rá ekkor egy hihetetlenül vékony, sipító férfihang.

— Ez katonákra nem vonatkozik! Maga ehhez nem őrt! — mordult fel méltatlankodva Tivadar háta mögött a legénye hangja.

Tivadar felnézett. Sisakos, karszalagos légó-ügyeletes állt előtte, ősz bajusza rezgett a felháborodástól fogatlan szája felett.

— Jól van, tábornokom — legyintett Tivadar, és eltette a cigarettát. A következő néhány percet azzal töltötte, hogy a hadapród fecsegését hallgatta: a hadapródnak vacogott a foga, lázas volt a tekintete, és Tivadar jobbnak látta, ha fecsegni hagyja.

Aztán még egy kiadós hullám következett, a légvédelmi üteg tébolyult munkába kezdett, majd váratlanul mindennek vége szakadt, ájult, süket, nyomasztó csend lett. Néhány perc múlva élesen felsüvített a fejük felett a sziréna, és Tivadar feltápász- kodott. — Maradjatok itt — mondta a hadaprődnak —, ide küldöm a kocsit.

Maga sem tudta, miért, futva robogott fel a lépcsőn, futva rohant át az úton a szálloda felé. A szálloda üvegajtaja már zárva volt, a rosszul felerősített fekete elsötétítő papiros szegélye alól halvány fénycsík szűrődött ki.

Tivadar megzörgette az ajtót. Ebben a pillanatban terepjáró fékezett a háta mögött, valaki leugrott a kocsiról, s Tivadar a sötétben is megismerte a főhadnagy alakjat.

— Mi van? — kérdezte a főhadnagy, és Tivadar előtt lépett be az időközben feltáruló ajtón. Az ajtóban Tivadar őrmestere állt.

— Mi van? — reccsent rá a főhadnagy. — Maga mit keres itt, őrmester? Miért nincs a századnál?

— Két halottat hoztunk be, főhadnagy úr — jelentette az őrmester —, odakint érte őket a támadás.

— A mi századunkból? — kérdezte a főhadnagy, még egyre az ajtóban állva.

— Nem, főhadnagy úr. Az egyik egy tüzér a kastélyból, a másik egy lány. Itt szedtük fel a szálloda előtt... Valami számlát szorongatott a kezében — mondta az őrmester csodálkozva, és Tivadar felé fordult: — A zászlós úr nevére ...

— Megint más halt meg, mint akinek kellett volna — dadogta Tivadar hideglelősen és megtántorodott.

A főhadnagy csodálkozva pillantott hátra.

— Te is itt vagy?... A háborúban általában sohasem azok halnak meg, akiknek kellene — mondta aztán szórakozottan. De Tivadar ezt már nem hallotta. Félretolta