Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Kövesdi János: Álom a ködbikáról (novella)
Mi ez a furcsaság? Hol vagyok?! — döbbent meg. Hol van a rét? Hová lettek a fák? E.ámulva kereste a bokrokat, de érthetetlen módon csupán egy bokor maradt a környéken, az, amelyik alatt ő kuporgott. Ám most a bokron egyetlen levél sem volt, kopáran meredeztek az ágai. Négykézlébra emelkedett. Keze puha, lávaszerű anyagba süppedt. Mi ez? Belemarkolt a világossárga, zizegő anyagba. Homok — állapította meg magában. Nagy szemű, könnyű homok. Fölemelte a fejét: beláthatatlan homok- sivatag terült el előtte. Félni kezdett. Hirtelen megfordult. Nem akart hinni a szemének: a másik oldalon olyan látvány tárult eléje, ami egyrészt ujjongó örömmel és megnyugvással, ugyanakkor kétkedő szorongással töltötte el. Ott állt előtte, csülkig a homokba süppedve, a tehén meg a bika. Mögöttük, mintegy végtelen háttérként, méltóságteljesen himbálózott a tenger. A bika és a tehén most ugyanolyan színű volt, mint a víz. Csak a szarvuk halvány rózsaszínje nem változott, meg kielégíthetetlen vad szerelmi vágyuk: hajtotta őket a felajzott ösztön. A fiút, bár megrendítő gyönyörűséggel habzsolta szeme a látványt, mind jobban hatalmába kerítette a félelem. A félelmet a bika hatalmas teste, súlyos rengő léptei és hegyes szarva kelthette benne. Csak most döbbent rá, hogy a bika akár régen észre is vehette, hiszen nem takarja a bokor sűrűje. Szerencséjére a gallyak egy vastag fatörzsből ágaztak szerte, így amögé rejtőzött el. A fatörzs nem volt a legbiztonságosabb rejtekhely. De mit tehetett? Már bánni kezdte meggondolatlan vakmerőségét. A kristálytiszta homok önkéntelenül is játékra csábította a fiút. Mélyen belemarkolt a homokba, és tölcsérré formálva a kezét, vékony sugárban csurgatta az ölébe. A szél, mely hol lassabban, hol gyorsabban nyargalászott a síkon, el*elkapta a homokot, és tovaszáguldott vele. Egyébként állandó mozgásban volt a homok, alig észrevehetően folyt valahonnét az idő végtelenségéből, s az egész sivatag, akárcsak egy óriási homokóra, szüntelenül zizegett. A fiú, telemerítve tenyerét, kíváncsian vizsgálgatni kezdte a homokot. Csodálkozva látta, hogy az tulajdonképpen nem is sárga: sárgává csak a rengeteg többi szín- árnyalat összhatása által válik. És a szemcsék sem egyforma nagyok, a kölesmagtól a legfinomabb porszemig minden nagyság megtalálható köztük. És érdekes módon a nagyság szerint változik a szemcsék színe is . . . Az egyik ezüstösen csillog, a másikban a napfény aranya ragyog, a harmadik színtelen, mint a levegő, de a legtöbb talán mégis olyan, mint az érett mustármag ... A sárga szín tehát a sivatag álarca, a homok csak a napfényben villantja meg rejtett színözönét, csak a napsugárnak fedi fel igazi arcát. Minden homokszemcse — igazi gyöngyszem. Teremtője: a vén mesterlegény, a szél. Az idők kezdete óta morzsolja, csiszolja, míg csak selymes porszemmé nem finomul. Erre mondják komoly képű természettudósok, hogy difláció . . . Szórta, szórta a fiú a homokot. S egyre csak nézte. És homokban megjelent szeme előtt a szivárvány, a csodás fénytünemény... Először csak remegett és vilíózott, majd megmozdult, és könnyű fátyolként ráterült az égre. A fiú követte tekintetével. Nem értette, mi történik körülötte, de szívesen átengedte magát a bűvös káprázatnak. Hirtelen nagy, kopár sziklasüvegek nőttek ki a homokból, s a szirtek tetején csupasz várfalak magasodtak. A várfalak közelében magányos templom torony állt. De hiszen ez az én falum... — állapította meg magában csodálkozva. Fölcsúsztatta tekintetét a meredek várfalakon. Mikor szeme felkúszott a legfelső törésekig, megbillent az egész hatalmas építmény. Elkapta a tekintetét. A vár egy ideig bizonytalanul lengett ide-oda. A fiú megszeppent: azt hitte, mindjárt rádől. De nemsokára megszűnt a billegés ... Amikor ismét felnézett a sima várfalakra, ismét meglepődött: az iménti masszív falak most égbolt színű finom lepelből voltak, s akárcsak a laterna magica vásznain, ott sétált rajtuk megsokszorozódva a bika a párjával. Most jóval nagyobbak voltak, mint azelőtt, különösen a lábuk nyúlt meg igen... A fiún hideg borzongás futott végig. Beljebb húzódott a bokor lombozata alá. A két hatalmas állat megállt egymás mellett, és gyengéden összedugták a fejüket. A bika szerelmesen nyaldosta párja fehér homlokát. Ez kissé megnyugtatta a fiút. Ám a tünemény egyszerre csak eltűnt, és a bika meg a tehén újra ott állt előtte a vakítóan csillogó homokban. Erősen perzselt a nap. Ritmikusan reszketett a levegő. A bika, nekiveselkedve, újrakezdte az ostromot. Felugrott a tehénre, de az oldalt farolva kisiklott alóla, bár szemmel láthatólag reszketett a vágytól. A nőnemű emlő
