Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Varga Imre: Az országutak vándora és a műhelylakó (Csontos Vilmos önéletrajzáról)
Varga Imre Csontos Vilmos: Gyalogút (önéletrajz) Madách 1972 Azzal kellene kezdenem, hogy földiek vagyunk. És hogy mégis más világ kénysze- rített az Útra. A Szikincét is jól ismerem; a régi folyócskát is, a nyáron nyugodtat, kedélyeset, a télvíz idején szeszélyest és zabolátlant. Azóta már szabályozták a medrét, kivágták a partján a fűzfákat, kanyarulatait kiegyenesítették. Ismerem a Zalabáig húzódó dombsor akácait is. A természet legendáiból azonban már szűkebben kaptam, mint Csontos. Már nem ismerhettem meg az életét földre váltó parasztember lélektanát. Elemista koromban — jelesebb ünnepek alkalmával, tollúfosztásnál — sokat szavalták falunkban a Jaj Szikince című verset. Ha jól emlékszem, egy kalendáriumban jelent meg először, a falumbeliek pedig megtanulták. De nem is kellett azt a verset tanulni, olvasni kellett, s aki elolvasta néhányszor, az nem felejtette el. Arról viszont nemigen tudok, hogy a falunkban bárkinek is lett volna egy verseskötete Csontostól. 1'udták róla, hogy egyszerű ember, hogy a szomszéd faluban él, hogy valamikor asztalos volt, ismerték egy-két versét. Könyvük nem volt tőle, pedig szerették a verseit. Még apám is, aki máskülönben húzódozik az irodalom mindenféle fajtájától. „Érthetően ír ... Szép verseket... Taktusra írja a verseit, mint a nótákat..." — ezt is róla beszélték. így nem csoda, hogy középiskolás koromig jobbára csak a nevét s az alakjához fűződő igaz vagy hamis pletykákat ismertem, no meg néhány újságban, folyóiratban megjelent versét, ha véletlenül hozzájutottam. Ipolyságon pedig — középiskolás koromban — egymás után rágtam át magam a városi könyvtárban a hozzáférhető Csontos-köteteken: a Kell itt a szó, a Hiszek az emberben és az Oj szerelem címűkön. Ekkoriban már hébe-hóba tőlem is közöltek. Apró tudósításokat, sőt verseket is itt-ott. Ipolyságon láttam őt először személyesen egy író-olvasó találkozón. A második találkozásra is pontosan emlékszem: éppen valamiféle méhészkonferenciára utazott, amikor leszólítottam az Ipolyság és Zalaba között közlekedő fapadosban. Ezután még találkoztunk néhányszor, s vitáztunk: versekről, időjárásról, politikáról stb. Ezért valahogy váratlanul ért Csontos önéletrajza. Váratlanul, bár évek óta tudtam a készülő-gyarapodó kéziratról, Vilmos bácsi panaszkodott is, hogy rengeteg a munkája, nehezen jut az íráshoz. De végül elkészült a könyv: egyszerű, tiszta és becsületes költői út és életpálya dokumentuma. Nem regényt olvasunk — figyelmeztet rá a szerző is —, de Csontos nem is törekszik arra, hogy izgalmas meséjű történeteket kerekítsen életéből; egyszerű marad mindvégig, csupán az események jóízű, zamatos elmondására törekszik. Az önéletrajz olvasása közben persze sokszor szükségem volt a cédulázásra, jegyzetekre. Kérdések, feloldatlan gondolatok, idézetek, apró sutaságok kerültek fel a papírlapokra. A könyv elolvasása és jegyzeteim átböngészése után, a sok kérdőjel láttán eltűnődök Csontos életművének tanulságai fölött. Költői és emberi példája számtalan tartalékenergiát rejt számunkra, fiatal irodalmárok, költők számára is. Nem egyszer olvastunk írásokat autodidakta írókról és íróktól. Hol kezdődik és hol végződik az autodidakta író? Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter és Erdélyi neve kerül fel a listára. De mit szóljunk Vas István kijelentésére, amikor arról ír, hogy „foglalkozásomhoz képest iskolázatlan vagyok, mondhatnám autodidakta“. Mit szólaz országutak vándora és a műhelylakó
