Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Zalabai Zsigmond: Levél az olvasóhoz
levél az olvadóhoz Szülőföld... — forgatja, ízlelgeti az ember a szót, s közben arra gondol, hogy a nyelv csodákra képes. Csodákra, mert az Iménti szó nemcsak hangzásával, hanem legmélyebb lényegével: jelentéstartalmával is asszociálja a szülöanya kifejezést. Mert a szülőföld — akárcsak édesanyánk — egyben „nevelőföld“ is: valóságszemléletünk, erkölcsi tartásunk, világlátásunk alakítója. S ha a világ ehhez az útravalóhoz hozzá is tesz egyet-mást, a szülőföld élménye továbbra is él, hat és munkál bennünk. Néha szigorú szóval int, meghatározva gondolatainkat és tetteinket, máskor halkan szól, szerényen háttérbe húzódva, mint fekete fejkendős paraszt édesanyák orvos, mérnök vagy tanár fiuk frissen szerzett diplomájának ragyogásában, de mindig érezzük hogy van. Letagadhatatlanul, megtagadhatatlanul. Természetesnek vesszük, mint a levegőt, de a légszomj riadalma kerítene hatalmába — mint a Mikes Kelemeneket, u Kassák Lajosokat és a többi nagy emigránst —, ha nem lenne, ha a hozzá vezető ösvényt fölverné a gaz, járhatatlanná tenné a burján. Megriadnánk, mert a szülőfölddel nem csak egy tájat vesztenénk el. „Levedled végül a külső tájat...“ — mondja Tóth László verse is: „levedled“, hogy otthonra lelj ugyané táj benső lényegében. Mert a szülőföld több, mint fű, fa, virág, bokor és hegyoldal — a tájban ott él az ember s általa a munka, az erkölcs, a hagyomány, a történelem. A múlt, amely a megváltozott jelenben is mellünknek szegezi a József Attila-i kérdést: „Felelj — / innen vagy?“; a szellemi örökség, amely újra és újra felszólít: Te kemény lélek, te lágy képzelet! A valóság nehéz nyomait követve, önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt! S „A valóság nehéz nyomai“: kemény munkával kicsikart örömök és „gazdag szenvedésnek. S csodálkozzunk rá itt a költői jelző erejére: gazdag ez a szenvedés, mert a hit, a kitartás, a föl nem adott hűség próbája. A komáromi földrengések című írásunk nemcsak szó szerint, hanem szimbolikusan is érthető: történelmi földrengések is meg-megrázták ezt a tájat, lerombolva értékeit, de meg nem semmisítve a szilárd alapokat: az ember erejét. Mert az ember újra és újra talpra állt, új falakat emelt, szántott, vetett — és aratott. A Gabonanyomtatás Dél-Szlovákiában című tanulmányunk a dolgos hétköznapok dicsérete. S az emberé, aki — mint azt Hamar Kálmán írása tanúsítja — a kor visszahúzó erőivel is szembeszállt, hogy egy fokkal magasabbra lépjen az örömök felé. S egyaránt öröm volt számára a történelemtől kiharcolt szabadabb légkör, a nagyobb falat kenyér és képzeletének, teremtő erejének szabadjára engedése, melynek termékei a számunkat illusztráló népművészeti remekek: a gazdag díszítésű szőttesek, a leheletfinom „lyukashímzések“, az azsúros minták. S tájképeink emberének teremtő képzeletét dicsérik azok a Hont megyei népmeseváltozatok és a Csallóközben máig is élő Tündér Ilona-regék, melyeknek elemeiből — Beke Sándor írása szerint — nem kisebb alkotás született, mint a Csongor és Tünde. S ha már művészet és szülőföld kapcsolatánál tartunk: számunk anyagai közül a mi valóságunkból nőtt ki Duba Gyula szociográfiája és Lovicsek Béla drámája, amely a Szlovák Nemzeti Felkelés örökségét testálja ránk. Mert tájaink és régészeti, néprajzi, helytörténeti hagyományok mellett az emberi helytállás forradalmi örökségét is kínálják. A szülőföld képe velük és általuk, együttesen teljes. Számunkat abban a reményben tesszük olvasóink asztalára, hogy segít fölfedezni, megismerni és magunkévá tenni azt, amit gyakran észre sem veszünk: szülőföldünk múltját, tárgyi és szellemi hagyományait — örökségünket. Zálabal Zsigmond
