Irodalmi Szemle, 1973

1973/7 - Beke Sándor: Az égigérő fa alatt (Tanulmány a Csongor és Tünde eredetéről)

harmadik szíjgyártó, s mindenik a maga mesterségét tartotta a legkülönbnek. Szépmező Szárnya így szólt hozzájuk: — Én addig el nem döntöm, melyitek a különb mester, amíg versenyt nem futtok. Amott az a sziklás hegy, amelyiktek előbb visszatér a tetejéről, az a legjobb mester. De az ostort, a gubát, a bocskort addig hagyjátok nálam, hogy könnyebben futhassatok. — Mikor az óriások már visszafelé tartottak, Szépmező Szárnya elébük csapott az ostorral, s egyszeribe lelasúd- tak. Mikor pedig harmadikszor is odavágott, mind a három kővé meredt.

Éppen jókor, mert már szélsebesen jött kecskeködmönében Kalamóna. Valahogy megtudta, hogy Szépmező Szárnya vállára terítette a gubát, jó bő volt, az anyja is kényelmesen aláfért, s egyszeriben láthatatlan lett. A bocskort felrántotta, az ostorral Kalamóna szemp közé cserdített. Azzal köd előtte, köd utána, eltűnt, mint a harmat a reggeli napsütésben. Otthon a bocskort, gubát, ostort elrejtette egy aranyládéban, az aranyládát ezüstládába zárta, azt meg egy rézládába tette, s mind a három láda kulcsát a tarsolyába dug- ta.“20

MIRIGY

Csongor

S aki ott kötözve ül,

A gonosz, kaján anyó,

Nénje tán a vén időnek,

Mint leláncolt fergeteg Zsémbel és zúg; mit jelent ez?

Vén Mirigy —

Mirigy (Miután Tünde hajából egy fürtöt levág)

Megvan, megvan! e hajakkal Elborítom lányomat,

Csongor lássa, s megcsalódjék,. .. Karjain elandalodjék,

S akkor én uralkodom.

Mirigy

Hogy zavartak minapában, Félelemből lányom arcát Rókabőrbe öltözém át,

S elbocsátám a harasztban,

Már eddig süldő lehet.

... (Kurrah-hoz)

Meg ne indűlj;

Mert, ha lábad, mint az örvény Mint az orsó pördül is.

Vén Mirigy mint gondolat,

A bosszúnak gondolatja,

Ütőn ér, és elemészt.

(Kicsit később)

... E határon,

Most én kővé változom,

Rút, varacskos régi kővé.

20 Komjáthy István: Mondák könyve. Móra 1971. 10. old.

2‘ uo.

22 Uo.

Az ősvallás későbbi rossz démonai valamikor együtt éltek a jót megtestesítő szellemi lényekkel. így egyidősek ők is az „idővel“.

„Régen volt, nagyon régen. Akkor még a madár is aranyból volt, a fű gyémántból, az erdőben aranyalmafákon, ezüstvenyigéken termett a csengőbarack, mosolygó alma és szóló szőlő. Akkor még tündérek, óriások és az emberek laktak együtt a földön.

Boldogan éltek mindaddig, amíg Arany Atyácska Lúdvércet a Tetejetlen fáról a 77. mélységbe le nem taszította.“21 így érthető, hogy ezek a „korcsistenek“ különböző fortélyokkal vissza akarták szerezni hatalmukat. Varázserővel bírtak. Képesek magukat is, de az ellenfelüket is

— ha az a varázsigét nem tudja — átváltoztatni. Ismert típusai a már említett Lúdvérc (később Lidérc), Kalamóna, különböző öregaszonytípusok. Ipolyi Arnold szerint kétségtelenül mítoszi eredetű szavaink például a manó, a fene, a nyavalya, a guta stb.

„Arany Atyácska még fiatal volt, fürgén járt-kelt birodalmában, hát egyszer az óperenciás-tenger mellett vitt el az útja, s véletlenül beleköpött a tengerbe Látja ám, hogy egy szikla támadt a köpéstől, s a szikla csak megy, tart egyenesen utána. Vágott ekkor egy fűzfavesszőt, rásuhintott a sziklára, mire az nyomban Lúd- vérccé változott.“22