Irodalmi Szemle, 1973
1973/7 - Beke Sándor: Az égigérő fa alatt (Tanulmány a Csongor és Tünde eredetéről)
A Csongor és Tünde rövid szüzséje Kert. Középütt magányos tündérfa áll — ennyit árul el a költő az első pillanatban. Ehhez a fához oda van kötözve valaki. Egy életerős ifjú érkezik a kertbe. Úgy látszik, hazajött, legalábbis az első sorokból erre következtethetünk: „Minden országot bejártam, Minden messze tartományt, S aki álmaimban él, A dicsőt, az égi szépet Semmi földön nem találtam.“ Az ifjú hős tehát az „égi szépet“ kereste, de az eredménytelensége nem töri le, s úgy érzi, lelke ismét „vágy szárnyára kél“. Észreveszi az almafát: „Csillag, gyöngy és földi ágból“ van. Felismeri a fához kötözött személyt. Nem akárkiről van szó: egy emberi alakú démonról, aki gonosz, kaján, meghatározhatatlan korú („Nénje tán a vén időnek“), s hatalmas ereje van: „Mint leláncolt fergeteg / Zsémbel és zúg.“ Mirigynek hívják. Mirigy ismeri az ifjút, Csongor úrfinak szólítja őt. Csongor furcsa dolgokat tud meg télé, például hogy a kert almafáján: „Mennyi ág, ahány levél Annyi új csodát terem.“ Nem akármilyen fáról van szó: „.. . ezüst virága Csügg e tündér almafának, S benne drágakő ragyog.“ A fán mindennap aranyalmák teremnek, de bárki is őrködik, éjféltájt bájszellő kerekedik, az őrzők elalszanak, s reggelre a szedett fa áll, mint „puszta tüskeszál“. Mirigyet Csongor agg apja és édesanyja kötözte a fához, mert az ő kora időben végtelen, s így a virrasztást is kibírja. De tévedtek, mert őt is elnyomja a bűvös álom „ón hatalma“. így tehát Csongor szüleinek vágya, hogy megszerezhessék az aranyalmákat, eddig még nem teljesülhetett. Mirigy azt gyanítja, hogy a fát egy tündérszép leány ültette, s ő hordja vissza az aranygyümölcsöt is. Csongor megszabadítja Mirigyet a láncaitól, de megfenyegeti, hogy végez vele, ha még e szent helyen találja. Mirigy távozik ugyan, de bosszút esküszik. „Szép fa, kertem új lakója, Mely, mint nem várt ritka vendég, Félig föld, félig dicső ég“ — szólítja meg Csongor a fát, amellyel egyedül maradt, s most hogy még alaposabban szemügyre veszi, látja, hogy a fa nem mindennapi — az égig ér. „Földben állasz mély gyököddel, Égbe nyúlsz magas fejeddel, S rajtad csillagok teremnek.“ Könyörögni kezd a fának, ne engedje, hogy őt is elnyomja az álom, hadd láthassa a fa kincsét. S ekkor a fa mintha zenélni kezdene, s Csongor a csodával határos dolgot lát: „Hattyú szállá távol égből, Lassú dal volt suhogása,
