Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - FIGYELŐ - 1 varga i-j: Csendközelben (Hallomás, 36 új francia költő)

fioyoló

csendközeiben

[Hallomás (36 ú] francia költő), fordította és összeállította Somlyó György, Modern Könyvtár 209.]

„Versem a fej szóval kezdődik a nyak szóval folytatódik most kétszer egymásután a kar szót aztán a mellkast

versem a comb szóval megy tovább

(kétszer leírva)

és a láb szón végződik

a vers testet ölt“

(Mathieu Bénézet: A festészet története három kötetben)

A fenti sorok nem véletlenül kerültek írásom elejére. A verset tárgyként (sőt emberként!) felfogó új francia költészet programverse is lehetne. De lehet-e emberszabású a grammatika, vagy — megfordítva a kérdést — a szó-anyagból teremthető-e tárgy vagy ember? Űj francia költészetet írtam az előbb és — nem véletlenül. Az „új költészet“ még azoknál az irányzatoknál is újabb, amelyeket mi a modern költészet címkéjével jelölünk. A nouvelle poesie legalább olyan izgalmas — és persze problematikus kísérletek közös megnevezője, mint az új regény. E költészet esztétikájának egyik őse kétségtelenül Husserl, a husserli fenomenológia, akárcsak az új regény esetében. Ez a fajta poézis tehát nem adja föl a lényeget, de a lényegkeresés más módszereihez nyúl, mint a moderneknek nevezett költők. A költészet tárgyát nem az intuícióban vélik fölfedezni, nem is a tudatalattiban, hanem a leírásban. Ezért a tárgy és az alany között elmossák a határokat. A külső világ (a társadalmi, természeti vagy kulturális) és a költő egy ős ugyanaz. Vers- és regényidézeteket, párbeszédtöredékeket montázsolnak költeménnyé, általában a forrás megjelölése nélkül. A költői tevékenység nem reflexiókon, meditatív pillanatokon alapszik, hanem az intencionitáson. Denis Roche, az antológia egyik legérdekesebb költője ezt írja: „a költészet önmaga felülvizsgálatával vagy, ha úgy tetszik, önkritikával tartozik magának. Lehet, hogy ez a bizonytalanság önigazolása, de be kell ismernünk, hogy a költészet nincs tisztában a maga születésével, a maga használatával, már nincs tisztában a maga tudományával, és sosem volt tisztában a maga társadalmi létével.“ Ez az egyik oka annak, hogy ilyen ez a költészet. De mi a másik? Franciaországban a háború alatti társadalmi elkötelezettséget az ötvenes évek közepén felváltotta a félelem filozófiája; az iparosodó társadalom csupán a test jólétét tudta biztosítani, a szellemnek menekülnie kellett. A civilizáció nemcsak gépet adott az embernek, hanem magát az embert is automatává változtatta. A tudomány és technika fejlődésének egészét sem a tudósok, sem a művészek nem tudták áttekinteni. Az ember kilökődött a semmibe. Az irodalom az űrbe kiszakadt embert teszi meg központi alakjának. A félelem elől a költő ős a költészet sem tudott megmenekülni. A magába zárkózott művész már nem a világtól való elfordulás jelképe lett, hanem az őrültek, hatalmaskodők, gyilkosok cimborája. Mert a hallgatás is beleegyezés.

A francia költők választhattak az elefántcsonttorony és az űr között. Az égi és a pokolbeli művészet között. Az „égi“ költő „őstípusát“ találjuk meg például Perse-ben (de nemcsak egyedül benne!). Számunkra jelenleg azonban érdekesebb az űrbe kény