Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Fülöp Antal: Kis szeretet estére

— Nem baj, haver, majd segítem vinni a bőröndjét — mondta a férfi.

— Maga?... Ne hagyja kinevetni magát! — felelte Flóris.

A peron s a várócsarnok megállt. Az utasok elárasztották a síneket, a lengőajtók beszippantották őket, s a peron üres lett. Az apja sehol...

— Vártál valakit? — kérdezte a férfi.

— Én aztán senkit a világon, érti?! — mondta Flóris.

— Ez rendben — mondta a férfi. — De azért nem kell mindjárt dühöngnöd. És ha nem jöhetett? ...

Flóris látta, hogy a parkon túl, az emeletes házak ablakaiban már gyulladoznak a fények.

— Egész biztosan nem jöhetett... — mormolta.

— Én a helyedben megvárnám az estét. Besötétedik... már nem is remélik, hogy jössz ... egyszercsak megjelensz! — Közben megihatnánk egy pofa bort...

—r Nem lenne jobb, ha inkább mégis mennék? — kérdezte Flóris, szemét le nem véve a távolban kivilágosodó ablakokról.

— Akkor legalább én hadd igyák egy pohárral, aztán 'a parkig úgyis együtt megyünk; majd viszem a bőröndöt... — mondta a férfi.

Sült kolbász illata lengte be a csehót, a sarokban állva itták a bort. Flóris kinézett az ablakon: még mindig csak alkonyodott. A férfi elkapta Flóris tekintetét:

— El tudom képzelni, mi lesz az, mikor betoppansz? — mondta. — Már ágyban az egész család, az apád rég belenyugodott, hogy nem jöhetett ki eléd, erre te, mint a mennydörgős istennyila, betoppansz! Tudod te, mi lesz az? ...

— Mint a mennydörgős istennyila! — mondta Flóris a férfi után. — De jól mondja. Igyunk még eggyel!

Az egyik asztaltól felállt két pályamunkás, Flórisék leültek a helyükre. A férfi egy cigarettát csúsztatott oda Flórisnak az abroszon. Ű körülnézett.

— Éppen úgy teszel, mintha nem velem lennél — mondta a férfi. — Még kiderül, hogy nem mersz rágyújtani.

Flóris félkézzel fogta meg a gyufaszálat meg a skatulyát s egy pöccintéssel lángra gyújtotta a gyufaszálat. Mikor mind a két cigaretta felparázslott, a gyufaszál lángjával Flóris tenyerébe fordult és elaludt.

— Hohó! — kiáltotta a férfi. — Ezt még én sem tudnám megtenni, pedig már negyven éves vagyok. Hogy te mily ördöngős fickó vagy! No igyunk, aztán hadd próbálom meg . . .

A férfi, akárcsak Flóris, félkézbe fogta a gyufát, de a pöccintésnél eltörte a szálat.

— Nem jó helyen volt az ujja — mondta Flóris, és kuncogott. A férfi újból felmarkolta a gyufásdobozt, közben a tekintete az órájára siklott. Pöccintett, de a gyufaszál a skatulyával együtt az abroszra hullott a kezéből. Flóris hanyatt vágta magát a széken, úgy nevetett.

— Hát ez suviksz! — mondta. — így tartani egy hüvelykujjat...

— Ördöngős fickó vagy te — mondta a férfi, és Flóris vállába bokszolt. — No, igyunk tovább ...

Koccintottak, Flóris beleizzadt a kacagásba, a haja csapzottan lógott a homlokába.

— Odabent ezt minden srác tudja — mondta.

— Azért mégis ronda ügy, ha az embert bedugják egy ilyen intézetbe, aztán felé sem néznek. Nem igaz?

— Nekem levél jött! Apám írta, személyesen! — mondta Flóris.

Felugrott, kinyitotta a bőröndöt, s már olvasta is a levelet:

„Kedves Flórisom!“ Ezt így írja szóról szóra — mondta. „Anyád és én jó egészség- ban vagyunk. Hiányt nem szenvedünk igazán semmiben, csak egyben, és ez te vagy.“ Ezt szóról szóra így írja! „Mióta elmentél, nehéz három év telt el, és azóta itthon üres minden. Aztán az egyik nap anyáddal elárultuk egymásnak, hogy tovább már nem bírjuk nélküled. Gyere haza! Egy levelet már írtunk a hatóságoknak is, nemsokára kiengednek. Anyád és én már magyon, de nagyon várunk, és ha kiengednek, nyugodtan hazajöhetsz.

U. i.: Ez alatt a három év alatt, még az ételnek is más íze volt. Az állomásra kimegyek eléd ...“