Irodalmi Szemle, 1973

1973/6 - Bereck József: Valahol a második emeleten

hová-hová ilyen korán. Mari mindjárt kapcsolt, azt hazudta, hogy mi ketten csináljuk az érettségi tablót, s be kell fejezni, mert délután jön egy fényképész felvételt készíteni róla. Az osztályban ledobtuk a táskáinkat, akkor még nem is sejtettem, mi a szándéka Marinak, de hamarosan megtudtam, mert megfogta a kezemet, csöndre intve végigvezetett a folyosón, be a tornaterem melletti szertárba...

— Na és? — kérdezte Akantisz. Széles vigyorába érdeklődés, kíváncsiság vegyült.

— Lehúzott a szőnyegekre, de nem csináltam meg vele, mert hirtelen föllobbant bennem a gyanú, hogy igen jól tudja az egészet, biztosan gyakorolta már, teljesen lelombozott a féltékenység, elkezdtem vele ordítozni, lekurváztam, meg minden, persze aztán ő sem hagyta, szemembe vágta, hogy gyáva féreg vagyok, s ha ezt előre tudja, akkor nem kezd ki velem ...

— Érdekes lehetett! — nevezetett a zenész.

— És rohadtul kellemetlen. Dodikám, tizennyolc évesen sokszor nagyon érzékeny az ember — mondta elgondolkozva. — El sem tudod képzelni, mit szenvedtem én, amikor még aznap kiszúrta magának a Ritmeíert. Később hozzá is ment feleségül.

Aztán Akantiszt fölállt a bárpulttól, valami olyasmit mondott, hogy akkor munkára fel, itt a jő alkalom, meg hogy jobb későn, mint soha, huncutul rákacsintott, kihör- pintette az italát és visszament a pódiumra. Lassú számot kezdtek játszani, de nem várta meg a végét; a tükörben látta, hogy Klempa és felesége is búcsúzni készül, hogy lényegében alig maradt ott valaki, fizetett és kiment a szálló halijába. A bőrfotelek üresen ásítoztak, a portás egy regényt olvasott. Elindult fölfelé ...

Ahogy visszagondolt lelépésére, érezte, hogy illett volna elbúcsúznia, de nem érzett lelkiismeretfurdalást. Fölhajtotta a maradék bort, egy újabb cigarettára gyújtott, s folytatta a levél olvasását:

Később Kubovicsné azt javasolta, hogy mindenki mondjon el egy történetet, elevenítse föl az azóta eltelt időszak egy érdekes, mulatságos vagy jellemző epzizódját, s persze ezt is névsor szerint csináltuk, s amíg rám került a sor, lázasan kutattam valami megfelelő történet után. Elhatároztam magamban, hogy semmi köze nem lehet a hivatásomhoz, éreztem, hogy a színházat és a filmet most hagynom kell, de semmi olyan dolog nem jutott eszembe, amit megfelelőnek tartottam volna. Ahogy következtek sorban a nevek, Balogh, Bazsó, Bodó, a két Egri, de hiszen tudod te is, egyre tanácstalanabb lettem. Kalmárból katonatiszt lett, az őrnagyi kinevezéséről beszélt. Nekem kék könyvem van. Amikor aztán (úgy éreztem, hogy fokozott figyelemmel) mindnyájan felém fordultak, kénytelen voltam nevetve azt mondani, hogy velem semmi érdekes dolog nem történt. Persze sokan ezt úgy értették, hogy kéretni akarom magamat, pedig éppen azt akartam elkerülni. Szerettem volna a lőhető legtermészetesebbnek hatni, s talán ez volt a baj, mert a görcsös akarás miatt isten bizony semmi sem jutott az eszembe. Féltem, hogy az arcokon nyilvánvalóvá lesz az, amit a meghívóból kiéreztem, s már akár megalkuvásra is kész voltam, de valaki megszólalt, hogy mondjam el, kikkel találkoztam a moszkvai filmfesztiválon. Rögtön tudtam, hogy mit kell elmondanom. Elég frissen élt bennem egy érdekes találkozás emléke. Tudod, versenyfilmünkben az egyik főszerepet én játszottam. Engem is kivittek a fesztiválra. Csak azt mondtam el, ami a csehszlovák filmnap után, a késő éjszakai órákban, a szokásos banketten kezdődött. Rengeteg ember, rengeteg gratuláció, a rendezőnk berúgott, minden előrelátható díjra ivott, s mit tagadjam, én is örültem annak, ahogy a filmet fogadták. Amikor egy kicsit csilapodni kezdtek a kedélyek, fölfigyeltem a szovjetek egyik rendezőjére. Akkor jöttem rá, hogy már hosszú ideje figyel. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de amikor már teljesen nyilvánvaló lett, hogy én vagyok érdeklődése középpontjában, zavarni kezdett. Megpróbáltam fölszívódni, elvegyülni a többiek között, de újra és újra fölfedeztem a közelemben. Olyan hatvan körüli, teljesen ősz hajú, de friss mozgású férfi volt. Éreztem, hogy állandóan engem figyel, és sok mindenre gondolhat ilyenkor az ember. Hiszen tudod. Aztán amikor egy pillanatra magamra maradtam, odajött hozzám, bemutatkozott és gratulált a filmben nyújtott teljesítményemhez. Barátságosan, de kimérten beszélt velem, a hangja kellemesen lágy volt, a szeme szürke és szomorú. Megkért, hogy válaszoljak néhány kérdésére. Készségesen faegtettem, hiányos orosz tudásomból is futotta rá, hiszen csak olyanokat kérdezett, hogy hány éves vagyok, hol születtem, hogy hívják a szüléimét, meg hasonlókat.