Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Hegedűs András: Petőfi „élő halhatatlansága”
azaz átformálva-integrálva az új eszméket a magyar viszonyok között kialakított világképébe, világképéhez. Hazai tapasztalatai, plebejus következetessége dolgozták a sajátjává ezeket a gondolatokat, s az új eszmék hozzájárultak világképe alakulásához. Petőfi a maximális nemzeti öntudattal dinamikus világtudatot egyesített. Gondolatai és lírai pályaképének nem ez az összefonódás volt a kezdőpontja. Ez volt a beteljesedés, az emberiség történelmi perspektívájában fellelt harmónia. E távlat lírai hordozója az 1846—47-es esztendő számos nagy verse, s ennek a távlattudatnak a jegyében formálta meg Petőfi a maga álláspontját 1848—49-ben. Közelebbről is megbizonyosodhatunk majd arról, hogy a magyar forradalom és szabadságharc politikusi és költői feladatai Petőfi számára a világtudattal gazdagodott plebejus nemzeti öntudat próbái voltak.“ Petőfi — ezzel az eszmeiséggel felvértezve — kora legnagyobb, legtisztábban látó és legkövetkezetesebb politikai költője volt. Petőfi minden élménykörét a politikai eszmeiség hatotta át. Nála az emberség szinonimája a szabadság, a haladás. Az Alföld végtelensége a szabadság jelképe lett (Az Alföld), a pohár csörgése a rabbilincs csörgésére emlékeztette (Dalaim), a lebukó nap az elűzött királyt juttatta eszébe (A puszta télen), a szerelem és a szabadság nem egymástól független, hanem eggyé vált érzelem az életében (Szabadság, szerelem; Beszél a fákkal a bús őszi szél stb.). Petőfitől mint politikai költőtől semmi sem állt távolabb, mint az eszmékkel való akrobatajáték, a meggyőződésnélküli vallomás; a pillanatnyi előny miatti meghátrálás. Neki is voltak kudarcai, keserves csalódásai, világosan látta, hogy sokszor a nagy célokért egyedül kell viaskodnia, s ezért olykor-olykor őt is megérintette a megha- sonlás, a vívódás sugallata. Az Összes költeményeihez 1847-ben írt előszóban azt vallotta: .. hogy bennem szaggatottság van, ez, fájdalom, való, de nem csoda ... a szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt, minden ember meghasonlott önmagával... Így van ez az emberiség szégyen és szorultság között, kívül csendes, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermeke.“ Ezzel a tépelődéssel is kora gyermeke volt Petőfi, de világnézetének, életbizalmának ereje átsegítette a pillanatnyi megrendülés, vívódás kínjain. Sőt, ő hatolt legmesszibbre minden kortársánál. Nemcsak a liberális politika gyöngeségeit leplezte le, s ezzel nemcsak a forradalmi demokratizmushoz érkezett el, hanem a korai kommunisztikus tanokat is magáévá tette. A XIX. század költői című versében annak a világnak a képét festette, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet, s ahol a szellem napvilága minden ház ablakán ragyog. Petőfi egy magasrendű erkölcsi norma fegyelme alatt élt. Életéből és műveiből az erkölcsiség ereje sugárzott. Azoknak nem költője ma sem Petőfi, akik a szétesettség- ben, az abnormitásban keresik a zseni lényegét. De azoké igen, akik emberien rendezett életformát óhajtanak kialakítani magukban, akik szellemi energiáikat megfeszítve alkotnak egy nép és a világ népei felszabadításáért. S teszik mindezt egy magasrendű erkölcsi norma szabad fegyelme alatt. (Befejezés a lap márciusi számában)
