Irodalmi Szemle, 1973

1973/4 - Alfred Andersch: Kislányom (novella)

— Nem házasodom össze valakivel csak azért, mert síkságon él. Majd férjhez megyek egy emberhez, és csak azután mondom neki: gyerünk, költözzünk valahová, ahol síkság van.

— És ha az illető nem akar?

— Azt már előbb kiszedem belőle, hogy a síkságot kedveli-e vagy a hegyeket.

Minél közelebb jutottak a tengerhez, annál szebb lett az idő. A calais-i állomáson

megcsapta őket a tenger felől fújó szél.

Thérése a komphajóra mutatva hangosan kérdezte: — Daddy, ez a mi hajónk?

— Igen — válaszolt Wenger —, de kérlek, ne hangoztasd örökké azt a ,,daddy“-t.

Az utasok, akiknek gyűrűjében az útlevélvizsgálat felé sodródtak, többségükben angoloknak látszottak, és Wengernek ikínos volt, ha hallják, hogyan szólítja őt a lánya. A Wenger család ezt a becenevet a doktor anglomániája nyomán szokta meg, itt, Calais-ban az angol utasok tömegében viszont, zavarta őt ez a megszólítás. Bizonyára az elamerikaiasult németek egyikének tartják majd őt is, pedig csak egy angolbolond svájci. De végül is nem szaladgálhat itt egyiktől a másikig, hogy megmagyarázza nekik a különbséget.

Miközben végigjárták a hajót, egy hippire bukkantak. A dohányzóban telepedett le, és azzal foglalkozott, hogy nagy, piszkos tengerészzsákja tartalmát kirakja maga köré a padlóra. Feltűnően hosszú haja a vállát verte, fülében csillogó karikák lógtak ,és hosszú báránybőr gubát viselt, szőrével kifelé.

Wenger megfigyelte, ahogy Thérése leküzdi érdeklődését, és mintha csak futó pillantással illette volna a különös idegent, ment gyorsan tovább, míg az utasok többsége leplezetlen kíváncsisággal figyelte a hosszúhajút. Thérése még sohasem látott hippit, legfeljebb képeslapokban és Beatles-lemezei borítékán. Davosban hippik nem léteznek.

A hajó fedélzetéről a tiszta, szép időben elég jól látták az angol partokat. Még egyetlen átkelésem alatt sem fogtam ki ilyen napos időt — állapította meg Wenger. Gondolatait tovább fűzve, az járt az eszében, vajon nem részesítene-e előnyben irikább egy olyan tipikus párás időt, amely csak fokozatosan bontakoztatja ki lánya előtt Dover krétaszirtjeit. A csatornát ezen a napon olyannak találta, mint egy színpadot, amely előtt túl korán húzzák fel a függönyt.

— Angliába csak hajóval volna szabad utazni — mondta. Az embernek éreznie kell, hogy szigetre érkezik.

Bosszankodott megjegyzése meggondolatlan pedagógiáján. Thérése szempontjából ez a hosszú utazás talán nem is volt helyes, gondolta. Ott Oxfordban ilyen hosszú út után talán végtelen messzeségben érzi majd magát davosi otthonától. Első ízben lesz távol, és máris oly beláthatatlan messzeségben. Hiszen csak most múlt tizenhat! Repülniük kellett volna; repülővel az ember egy óra alatt jut el Zürichből Londonba, csekélység lett volna Thérése-nek ...

A lány a kikötő öble fölött kitekintett a nyílt tenger felé. — Milyen kár, hogy anyu ezt nem láthatja! — sóhajtott föl.

Wenger felesége is orvos volt. Jól menő gyermekorvosi praxist folytatott. Richard és Madeleine Wenger csak a nyár elején utazhatott el együtt, amikor Davos már teljesen kiürült. Ilyenkor rendszerint néhány hétre Sardíniába utaztak, mindig ugyanabba a szállodába. Fürödtek a tengerben, vagy kirándultak a hegyekbe, kocsijukat ilyenkor teljesen elhanyagolták, behatoltak a Macchiába, ahol ideig-óráig némán hallgatták a tücskök zenéjét. Október elején Wenger doktornő már pótolhatatlan volt a rendelőjében.

— Már látta — szólt Wenger. — Hiszen anyáddal Angliában ismerkedtem meg.

Annak idején — 1947-ben — kész orvosok voltak már mindketten, együtt vettek részt Matthew professzor röntgen-tanfolyamán a Hospital for Sick Children gyermek- kórházban. Wenger maga röntgen-szakos maradt, felesége gyermekorvos lett. Az asz- szony francia-svájci születésű volt, egy nyoni orvoscsaládből származott; 1948-ban házasodtak össze, negyvenkilencben fiuk született, akit Ulrichnak kereszteltek — éppen most érettségizett. Thérése két évvel később jött világra. Madeleine, a felesége ragaszkodott hozzá, hogy a kislány franciásan hangsúlyozott keresztnevet kapjon,