Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Koncsol László: Búcsú Krammer Jenőtől
ne a cikkel kapcsolatosan az esetleges megbeszélés. Megvettem Tőzsér új kötetét, olvasom Duba Gyula Valóság és életérzés könyvében a tanulmányokat, no és persze az Irodalmi Szemlét, így gondolatban sokat és sokszor vagyok Veletek. Hűséges jó barátsággal köszöntelek Mindkettőtöket, akiket lelki szemem előtt elsősorban látok a szerkesztői szobában (...)■ de mind a többieket is, akiket elértek. Szeretettel Kram- mer Jenő.” Leveleinek vezérmotívuma az az ismételten megvallott gondolat, hogy lapunk az ő igazi szívügye, hogy a Szemle az a fórum, amelyet igazán a sajátjának tekint, — s hogy ez nem puszta frázis, azt tanulmányaival bizonyította. Nem csupán azzal, hogy írt nekünk — bár írt volna többet, bár az éveken át ígért Claudel-tanulmány is megszületett volna! —, hanem azzal is, amit írt. Mivel magyarázható az a paradoxon, hogy egy ember, aki kiszakadt egy szűk, kezdetleges állapotával alighanem a tehetségét is sorvasztó közösségből, és húsz-huszonöt éven át fejlett nemzeti keretek között, megbecsült és tudásához méltó pozícióban, zavartalanul élhetett a hivatásának, mégis nosztalgiásan tekint vissza az elhagyott közösségre, azt tekintve a sajátjának? Az idézett levélrészletek tanúsága szerint Krammer Jenő jó ember volt, s aki ezt a jelzőt — mint e sorok írója is — kevésnek érzi, most szíve szerint újszövetségi epithe- tonokat társítana hozzá, hogy minden árnyalatában érzékeltetni tudja, milyen volt ennek az elhunyt férfinak a jósága. Az övé az állhatatos építő munkában nyilvánult meg, s hol volt nagyobb szükség építőkre, ha nem itt, minálunk? Krammer ezt misz- sziónak nevezte, és misszióként gyakorolta a pedagógiában és a tudományban. De ez még nem teljes válasz, csupán annak egyik — racionális — eleme. A lélektani-történelmi ez lehet: Krammer talajtalannak érezte magát ott, ahova a háború után került, s igazi közösségének a csehszlovákiai magyarságot érezte. Édesapja tanár volt, előbb a kismartoni, 1906-tól a pozsonyi állami polgári leányiskola igazgatója, s az 1936-os Révai Pedagógiai Lexikon kilenc neveléstani dolgozatát sorolja föl. Krammer a pozsonyi reálgimnáziumban érettségizett, azaz életének lélektanilag fontos szakaszát töltötte ebben a városban. Egyetemi. tanulmányait három nagy központban, Budapesten, Prágában és Berlinben folytatta, német és francia szakon — már a puszta fölsorolás jelzi a tudományos, illetve a társadalmi-politikai tapasztalatok gazdagságát. Gimnáziumi tanár lett, legtovább Érsekújvárott, s tanítványai vallják szóban és írásban, hogy a kiválasztott kevesek közül való. 1946-ban sodródott el tőlünk, s lett egyetemi tanár Szegeden, később Budapesten, a francia, majd a német szakon mint tanszékvezető, mint megbecsült tudós — de a szíve, az igazi föladat, a misszió, visszahúzta. Utolsó látogatásának legemlékezetesebb mozzanata, hogy az 1914—19-es évek itt megélt történelmi eseményeit személyes élményeire lebontva idézgette. Alig van munkája, amelyben — ha csak egy kedvelt Ady-sor, a „íordulása élt s volt világnak” erejéig is — vissza ne tért volna ezekhez a történelmi tanulságokat bőven kínáló évekhez, s ígérte, hogy az elmondottakat meg fogja írni a Szemlének. Az Ady jósolta „szétszóródás” az ő életében is valóság lett, nem is egyszeri, hanem tovább gyűrűző, s annak, aki — mint ő — a történelem első nagy fordulása után ilyen elhí- vatásszerűen a missziót választotta (mert választás volt, nem szükségszerűség), annak az adott körülmények között hazát is választania kellett. Ezeket az összetartozó elemeket szakította szét a történelem második földindulása, s maradt a missziós tudat, de már missziós terep nélkül. Azonos volt a koncepciónk a csehszlovákiai magyar irodalomról: neki sem volt eszménye a partikularizmus, illetve annak sajátos itteni formája, a provincializmus. Amellett Krammer mint par excellence nevelő értette az ifjúságot, volt türelme hozzá, hogy elfogulatlan kíváncsisággal közelítse meg a fiatalok szertelenségeit, s ahhoz is, hogy a tudós alázatával az okokat is kutassa. Hogy is ne lett volna ilyen, ha 1934-es munkáját, A szlovákiai magyar serdülők lelkivilágát olvasva akkori megállapításaiban a saját mai gondjainkra ismerünk. Hiteles önismeretünk egyik nagy megfogalmazóját, a pátosztalan tiszta embert, a halk építő munka mesterét — a tiszta példát gyászoljuk benne. Koncsol László
