Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Turczel Lajos: Petőfi forradalmi örökségének ápolása a haladó sajtóban 1918—1938 között
Turczel Lajos Fábry Zoltán egyik tanulmányában azt írja, hogy Petőfi „állandó magyar valósága kétségtelen: szüntelen ébrenlét ez, el nem móló halhatatlanság.“ (A gondolat igaza, 42. o.). Hogy Fábrynak mennyire igaza van, azt azzal a Petőfi-kultusszal is igazolni lehet, amely a csehszlovákiai magyarság körében élt a két világháború között. Nem arról van sző, hogy a kibontakozó kisebbségi irodaiam költői számára Petőfi költészete szolgált volna művészi mintául. Ezt a szerepet akkor már a huszadik századi magyarság problémáit nagy erővel megszólaltató Ady Endre töltötte be, akinek hatása többek között Győry Dezsőnél, Merényi Gyulánál volt érezhető. Ady 'költészetének és publicisztikájának aktualitása idézte elő, hogy a formálódó sarlós nemzedék irodalomszemléletének központjában ő állt, és a korparancsot feszegető Fábry Zoltán gondolatai is minduntalan Ady-igékkel rezonáltak. Ami Fábryt illeti, reá a nagyfokú Ady-telített- ség fellépésétől haláláig jellemző volt; rendkívül sajnálatos, hogy a lelkében dédelgetett művet, melyben ezt a telítettséget teljes erővel aknázta volna ki: az Ady igazát már nem írhatta meg. Ha Petőfi itteni hatását Adyéval összevetjük, akkor azt állatpíhatjuk meg, hogy az ő életművét már nem közvetlen művészi hatás vagy korközelségből adódó probléma- rokonság tette élővé a magyar kisebbség körében, hanem az a nagyszerű példa, amelyet a nép nevében szóló és a szabadságért élő és haló nagy költő az egész haladó emberisiég számára nyújtott. Petőfi gyönyörű példája, életében és életművében a szónak és a tettnek teljes harmóniája a haladásért folytatott harc eszményi irodalmi modelljét alakította ki. Ez a magyarázata Petőfi „szüntelen ébrenlétének“; annak, hogy a neve, emléke, szava és idézése hallatlan mozgósító erővel bír minden olyan korhelyzetben, amikor az alapvető emberi jogok kerülnek veszélybe. Arra a korra pedig, amelyről most szó esik, a fasizmus fokozatos térnyerése folytán egyre inkább ez volt jellemző. Nem véletlen tehát, hogy a haladó csehszlovákiai magyar sajtó már a kibontakozása kezdetén mozgósító szándékkal idézi a forradalmár Petőfit. A rövid életű kommunista hetilapban: A Harcban 1920 szeptemberében A bolseviki Petőfi címen írnak róla. Ha arra gondolunk, amit egy valódi bolseviki irodalmár és irodalompolitikus: Luna- csarszkij mondott a költőről — „kora bolsevikijé“-ne‘k nevezte őt —, akkor A Harc tendenciózusan használt jelzőjét nem tartjuk erőltetettnek. 1921—22-ben az egész kisebbségi magyar sajtóban tiltakozó cikkek jelentek meg Petőfi pozsonyi szobrának eltávolítása miatt. A kommunista Kassai Munkás (1922. márc. 1-től: Munkás) és a szociáldemokrata Munkásújság keserű felháborodással állapították meg, hogy a világszabadság poétája azonos elbírálásban és elbánásban részesült a Habsburg uralkodónővel: Mária Teréziával, akinek szobrát nem sokkal Petőfié előtt bontották le. A ikülönös eset a progresszív szlovák és német újságokban is megütközést keltett. Itt jegyezzük meg, hogy a Petőfi-szobor ügyéhez a sajtóban a harmincas években többször visszatértek. Ismeretes, hogy a Sarló tagjai a kongreszusuk idején, 1931 szeptemberében feltörték a városi marhaistállóban elhelyezett szobor faburkolatát, és magyar, cseh, szlovák, Ukrán, lengyel, román, szerb, horvát és bolgár nemPetőfi forradalmi örökségének ápolása a haladó sajtóban 1918—38 között
