Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
— Hogyhogy? Záróra nincs, s ha jól látom, az ott forróvíz a rezsón... Tréfál velem, vagy elfelejti, hogy én a pult vendégoldalán állok, maga meg ott, ahol kiszolgálnak? — Nem kell ugrálni, jó!? Tudom, hogy hol állok. Huszonöt éve állok itt... bocsánat, tizenöt éve. Tizenhatodik már — mondta az emberek felé. — Nem lenne tanácsos folytatni ezt a vitát. Kezdjük elölről! Jó? Kérek egy teátl Rummal! — Sajnálom. Tea nincs. Rum sincs! Nyeltem egy nagyot, és körülnéztem az arcokon. Mindenki feszülten figyelt. Idős és fiatal férfiarcok. Szigorú tekintetek. Nem beavatkozók, de a kocsmáros cselekedetét jónak látó tekintetek. — Idefigyeljen, uram! — mondtam. — Maga érthetetlenül viselkedik, s kockára teszi az állását. Teát kértem, és nem adott. Megnyugtatom, ezt még megfogja magyarázni valahol .. . Fölényes mozdulatlansággal bámult a képembe. — Meg fogja magyarázni... Megértette?! Ezt már, enyhén szólva, hangosan mondtam, magam is megijedtem tőle, de be kellett fejeznem, méghozzá ugyanezen a hangon. Mert ha engedek, itt nyújtanak ki. Láttam, amint fekszem az úton, jön a vadkan, megturkálja mozdulatlan testemet, aztán tovább megy ... — Ezt az érthetetlen játszmát elveszítette, és figyelmeztetem, annyiba fog ez magának kerülni, amennyit ér. Sokba. — Már nem láttam, mi van körülöttem. Az arcok, a tárgyak elmosódtak. — Hát mit képzel maga! — Hasamba ismét belenyilallt a csika- rás. Kemény, majdhogynem jajszót fakasztó, férfiatlan, de mindenkit groteszkül meg- kínzó fájdalom, összeszorltott fogakkal álltam, tehetetlenül. Már döntenem sem volt miről. Menjek, maradjak, üssek? — Majd megmutatom még én magának. Méghozzá rövidesen. Jó éjszakát! Csend. Az ajtóig vagy öt lépés lehetett. Megfordultam. Két férfi állt ott, lezserül. Az egyik cigarettázott. Lesz, ami lesz, vissza már nem léphetek ... a négyöklű sárkánnyal most már meg (kell küzdenem, még akkor is, ha helyzetem teljesen reménytelen, még akkor is, ha itt nyúlok ki a hihetetlenül különös falu kocsmájának a küszöbén ... Ütéssel nem kezdhetik, előbb elgáncsolnak — mértem fel magamban a helyzetet, s védelmi ösztönöm erre összpontosult. Az elhatározásban ezredmásodpercnyit késhetett a két férfi, s közben én temészetes, nem elsietett mozdulattal kiléptem a kocsma ajtaján. Az ajtó szerencsére kifelé nyílott, nem volt hát megfelelő módjuk helyrehozni késedelmüket, és testtel benyomni előttem az ajtót, amikor nyitom. Kint voltam a havon, a jó hidegben. Futni lett volna jó, de nem tehettem. Pásztáztam a terepet, kerestem a helyet, ahol a győtrelmes kínon az egyetlen lehetséges módon enyhíthetek. Guggoltam az árokban, feszengve, sietve, s a busz alatt majdnem a koosmaajtóig láttam, figyeltem a hóra vetülő fényt, mikor jelenik meg benne egy alak elnyúlt árnyéka, amely, ha megjelenik, ismét a veszedelmet hozza rám. Az árnyékok meg is jelentek, s mikor sietve összeszedtem magam, a hátam mögött közeli csörtetés hallatszott fel. A vaddisznó lehetett. Gyorsan felszálltam a buszra. Az ismeretlen utas ugyanúgy aludt, mint amikor otthagytam. Nem a régi helyemre, egy másik, hátsóbb székre ültem, hogy belássam a terepet. Három férfi állt a fényben a havon. Kémleltek. Látszott, tanácstalanok, nehéz dönteniük, de valami szerint mégiscsak muszáj határozniuk. Elkötelezték magukat az egész kocsma előtt. Kijöttek utánam, s kijelenthették, majd ők elintézik a számlát az idegennel. A testi-lelki elgyöngültségre, amelyben ott ültem, érthetően nem kevés okom volt. Sem időm, sem kellő józanságom nem volt ahhoz, hogy a helyzetet mérlegeljem, s gyáva visszavonulás nélkül olyan megoldást találjak, amit ép bőrrel megúszhatok.
