Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Egy nemzedék erőpróbája (Fekete szél; Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája)
érdeklődésükkel párhuzamosan — pars pro toto jelleggel — a társadalmi hátteret és környezetet is fölvázolják, s érték, mégpedig társadalmunk számára hasznosítható érték ez is. A „pars pro toto“-ban és az „is“-ben azonban újra csak egy megszorítással kellett élnünk, s ez bizonyos fenntartásokat támaszt ezzel a térsadalomrajzzal szemben. A társadalmi háttér ugyanis nem csupán azt jelenti, hogy az egyén mögött közösségben és szervezett formában élő emberek tömege áll, akikkel a novellahösök ilyen vagy olyan formában kapcsolatba kerülnek, akikhez valamilyen — pozitív vagy negatív — módon viszonyulnak. Nem. A társadalmi háttérnek itt és most — esetünkben: közép-európai, csehszlovákiai, csehszlovákiai magyar, illetőleg huszadik századbeli — aspektusa is van, s e nagyobb távlatokat befogó nézőpontból ítélve meg az antológiát, még csak töredékes eredményeket találunk. Számomra e téren legizgalmasabb hozadék az a „regionális realizmus“, amellyel Kovács Magda Gömör (Fejírírem, A gonosz asszony hagyatéka) és Bereck József Csallóköz színeit-hangjait-ízeit nemesíti irodalmi anyaggá. (Részben az utóbbi törekvéssel rokonító Wurczel Mikrokozmosza is). Az itt és a most aspektus imént felsorolt megvalósításain kívül e nézőpont a többi írásban nem érvényesül olyan mértékben, hogy azt lényegjegynek tarthatnánk. S ambivalencia — mégpedig elgondolkodtató ambivalencia — ez is. Fiataljaink lélektani érdeklődésében Duba Gyula „a szlovákiai magyar psziché értékelését“ sejti. Ogy vélem — egy-két kivételtől eltekintve —, „a szlovákiai magyar“ jelző még nem állja meg a helyét. E minősítést inkább az utóbbi éveknek a Megtudtamp!%(^y élsz-től a Szabadesésig ívelő regényvonulatával vagy Gál Sándor és Duba Gyula néhány novellájával kapcsolatban érzem jogosnak és indokoltnak. Röviden: a társadalmi háttér specifikus és megkülönböztető jegyeit hiányoljuk. Fiataljaink — a provinciálistól menekülve — mintha a provinciából is kifutnának, mintha az általánosnak és a specifikusnak nem az egyesítésére, hanem a különválasztására törekednének. Pedig más — célravezetőbb — megoldás is kínálkozik. Illyést idézem: „Egyik legérdekesebb tünete az új, a huszadik század irodalmának az úgynevezett négritude irodalom. A néger írók szinte másról sem beszélnek, mint a saját .részleges' problémáikról. Ezek a problémák, noha csak a feketékre vonatkoznak, mégis az egész emberiségre tartoznak. így hát, ha valaki a magyar valóságot (és a szlovákiai magyar valóságot — Z. Zs.) nem madártávlatból akarja kifejezni, hanem a részleteiben, a ma lényegtelennek vélt zugaiban,, azt én nemcsak hogy nem marasztalnám el semmiféle „provincialitás“-ban, hanem ellenkezőleg, megdicsérném a hűség dolgában. A pars-on át föltárni a totum-ot — az író azáltal tud művészileg igazat ábrázolni, ha egy-egy részletet ragad meg, és ezt a részletet festi a legmagasabb világirodalmi igénnyel, beleértve ebbe a legáltalánosabb erkölcsi ítélő módszert is“ (Hajszálgyökerek, 562—563.). A recept tehát adott: a specifikus és az egyetemes ötvözése, még pontosabban: a specifikus egyetemessé növelése — ez lenne az a társadalom — a szlovákiai magyarság — számára hasznosítható valódi, önismeretre döbbentő érték, amelyet várunk. Az érték azonban — legalábbis az irodalomban — nemcsak funkcionális-hasznossági aspektus, hanem a minőség függvénye is. S ezzel itt vagyunk egy újabb — és ismét csak vegyes érzelmeket kiváltó — kérdésnél: a forma és stílus problematikájánál. Fiataljaink korszerű formára törekszenek, a legújabb irodalmi áramlatok képviselőitől lesik el a mesterség fogásait, de prózájukban szándék és megvalósítás még korántsem fedi egymást. Módszereiket elemezve toliunk alól sorra kerültek ki a nagy nevek: Gelléri, Tamási, Kaffka Margit, Brecht... Ezek a párhuzamok azonban nem az értékek azonos szintjét fejezik ki, hanem inkább törekvéseiknek élesebb megvilágítását, köny- nyebb megértését hivatottak elősegíteni. Az antológia színvonala ingadozó, s ez a kiegyensúlyozatlanság lépten-nyomon, még ugyanazon szerző novelláin belül is kimutatható (Bereck két novellája közül a Vihar előtt az egységesebb, a szilárdabb szerkezetű; Kövesdi Balladája alulmarad a Rekviemmel szemben; Mikola Anikó három írása közül: az Át az üvegfalon messze felülmúlja a másik kettőt stb.). Témát, mondanivalót, világképet és formát tekintve, összegezésként azt állapíthatjuk meg, hogy a Fekete szél még rapszodikusan, szeszélyesen fúj: hol ellanyhul, hol meg nekiszilajodik, hol valós, hol megkérdőjelezhető értékeket sodor magával. Ahhoz, hogy magasabb régiókba emelkedjék, lehetőségeinek és céljainak tisztázására s további erőgyűjtésre lesz szükség. Zalábai Zsigmond
