Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Szilvássy József: 20 éves a Magyar Területi Színház

évről évre egymástól függetlenül álltak össze, inkább különböző gazdasági és egyéb szempontok szabták meg azokat. Így történhetett meg, hogy a húsz év bemutatóinak listáján a kétségtelenül értékes és indokoltan bemutatott színművek mellett néhány „szürke“ darabot is találunk. Keveset találkozunk például Shakespeare és más klasszikus világnagyság nevével, s egyszer sem játszott a MATESZ Gorkij-színművet. A kezdeti gondoskodás és siker után egyre inkább alábbhagyott a színház érdeklődése az ifjúsági darabok iránt, pedig ezeknek az előadásoknak számos fontos esztétikai, pedagógiai s egyéb funkciója is van.

Az igazsághoz tartozik, hogy az utóbbi években s különösen a jubileumi évadban javulás észlelhető a színház dramaturgiai munkájában is. Ennek már konkrét jelei is vannak: az idén több ősbemutatót terveznek, s a többi bemutatóra is egy eszmeiművészi koncepció konkrét megvalósulásaként kerül sor.

A statisztikában említett 134 bemutatóról meglehetősen nehéz összegező, értékelő véleményt mondani, mivel az előadás elsősorban „itt és most“ hat. A kritikák, recenziók sem lehetnek ebben az esetben pontos útjelzők (habár sok minden „kiolvasható" belőlük), így nem marad más hátra, mint az írásos és személyes visszaemlékezések alapján néhány alapvető vonást megemlíteni. Annyi kétségtelen, hogy a kezdeti nehézségek után a színház valóban színvonalas munkát végzett, számos nagysikerű bemutatót tartott. Az ötvenes évek közepére tevődik a színház úgynevezett aranykora (reméljük, nem az utolsó), amikor kitűnően rendezett, országos érdeklődést kiváltó előadások (Néma levente, Viharos alkonyat, Ármány és szerelem stb.), magas hőfokú színházi esték tanúi lehetünk. A sikerek részesei közül mindenképpen említést érdemel Lendvay Ferenc magyarországi vendégrendező neve, aki nemcsak kitűnő rendezésével, hanem kiváló színészpedagógiai felkészültségével is elévülhetetlen érdemeket szerzett Komáromban. A hatvanas évek elején került a színház élére dr. Krivosik István, akinek igazgatósága alatt számos vonatkozásban sokrétűbb lett a színház repertoárja. A salemi boszorkányok, a Rómeó és Júlia, valamint az Isten, császár, paraszt (Háy Gyula színműve) emlékezetes előadásai fémjelzik a hatvanas évek Magyar Területi Színházának a képességeit és lehetőségeit. Kár, hogy ez a lendület a hatvanas évek derekán fokozatosan megtört, s a társulaton belüli és egyéb (társulaton kívüli) ellentétek 1968-ban komoly vitává fajultak, melyek már-már a színház létét is veszélyeztették. 1970-ben mintegy két esztendős szünet után ismét dr. Krivosik István vette át a színház vezetését, s a művészeti vezetőség, valamint a színház kollektívájának a segítségéve] s nem utolsósorban a felelős párt- és állami szervek támogatásával sikerült megteremtenie a színvonalas művészi munka alapvető feltételeit.

A színház eddigi előadásaival kapcsolatban olykor még az a téves felfogás is érvényesül, amely szerint a MATESZ kezdetben főleg Sztanyiszlavszkij nyomdokain haladt, később viszont Brecht művészi elképzelései kerültek előtérbe. Szerintem nem lehet így „skatulyázni“, sőt nem értek egyet azokkal sem, akik szembeállítják e két neves színházi szakember tanításainak a lényegét. Következtetéseik, módszereik valóban különbözőek, de mindketten más-más társadalmi körülmények között, s merőben más színházi hagyományokra építve igyekeztek korszerű színházat létrehozni. Tanításaik konklúziójaként megállapíthatjuk, hogy bármilyen jellegű színház (még Brecht úgynevezett elidegenítő színháza is) emocionális. Ez a színházművészet lényege, s ez sohasem változik meg, amíg a színházat színháznak hívják. Ami megújul, tehát szüntelenül változik, azok a kifejezőeszközök (Brecht „kettős elidegenítése“ és Sztanyiszlavszkij tanításainak egy része is ehhez a kategóriához tartozik), ami természetes és permanens folyamat, hiszen a néző is mindig más: egyre fejlődik, mindig másként ért és érez. Mindez természetes, csakhogy néhány rendező hajlamos a lényeget a kifejezőeszközökkel összetéveszteni, s ennek következtében „hideg“, csak a látványra törő előadásokat kreál, s közben Brechtet és másokat emlegetjük. Ilyesmire az elmúlt években a Magyar Területi Színházban is volt példa, s azért említettük meg, mert az Ilyen és ehhez hasonló félreértések sok hibát s végső soron rossz előadásokat szülnek.

A rendezések után a színház színészeiről írunk le néhány észrevételt. Általában helytálló az a megállapítás, miszerint színházunk rátermett, igényes feladatok megoldására képes színészekkel rendelkezik. Ez az elmúlt évad során számtalanszor