Irodalmi Szemle, 1973

1973/1 - Petőfi Sándor: Úti jegyzetek

Bevetődtem a színházba is, hol német komédiások remekeltek a kontárkodásban. Én játszottam hatodmagammal Ozorán, Cecén, Szilas-Balháson, Sárbogárdon stb., de sohasem nyaggattuk így halálra a művészetet, mint ezek. Oh, városa Kassának! vagyon a te környékedben bősége az erdőségnek, melynek fáin teremnök ágak, különösen alkalmatosak furkősbotokra; és te, városa Kassának, mégsem használod ezen ágakat fegyverekül, hogy velők kiugrasd falaid közül a művészetnek ezen halálos ellenségeit. Oh, nem, te ezt nem teszed, sőt inkább seregestül csődülnek mindkét nembeli lakóid a spektakulomokra, s hallgatják — a gyönyör tengerében fuldokolva — az irgalmatlan ordításokat és hebegéseket;és ha elérzékenyülésre kerül a dolog, tehát elérzékenyülnek szende lelkű leányaid és elérzékenyülve omlanak azon bajnok ifjak karjaiba, kik a XIX. század rettegésére katonásdit játszanak.

Kora hajnal volt, hogy másnap az eperjesi gyorsszekérre ültem. Egymagam utaztam, mi már régi ohajtásom volt. De nekem a sors mindig akkor ad kanalat, ha levesem nincs, és viszont. Kényelmemet nem használhattam, mert a hideg miatt a szekér egyik zugába zsugorodtam. Hűvös, ködös, komor volt a reggel, mint szivemben — Kassa emléke, hol magyar szót alig hallottam.

Eperjesen Kerényi Frigyeshez szállottam, s nála tölték egy hónapot.

Szerencsés egy fickó ez a Kerényi, kénye-kedve szerint élheti világát s könnyen fütyölhet, pamlagain heverészve, ha bizonyos urak rákiáltják az anathemát, hogy ő nem költő.

Tompa is Eperjesen volt. Nevelősködött. Kétszáz bankó forintért. Miska Pajtás! rád illenek nagy druszád szavai:

.Megnehezült az idők viharos járása fölötted!’

De vigasztaljon bajtárs, hogy velem egy csillag alatt születtél, kis különbséggel — te a sorsnak mostoha, én édes, de kitagadott gyermeke vagyok. Téged eltaszított magától a sors, én pedig elpártoltam tőle, mert függeni senkitől nem akartam, nem akarok . ,. s így tán méltán is neheztel rám. De semmi, azt olvastam én egy régi magyar játékszini zsebkönyvben, hogy

Lesz még idő, bár sokára,

Amikor a magyarúl Éneklő fők homlokára Borostyánág kanyarúl.

Vagy alkalmazva:

Lesz idő, s tán nem sokára Amikor a magyarul Éneklő fiúk markába Bankóteljes tárca hűli.

Boldog órákat töltöttem Herényivel és Tompával. Nem említem a többieket, kiknek barátsága örökre édes emlékezetűvé tette ezt az utamat; mert annyian vannak, hogy egész lajstrom lenne, ha mindegyik nevét leírnám.

Egy este a tanuló ifjúság fáklyás zenével tisztelt meg. Megvallom, hogy ez engemet meg nem lepett. Nem elbizottságból, a világért sem.

Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam! mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegén} társaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató ruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár ,menjen kend!’ lehajtott a havat kihordani a ka- szórnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykot történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol

— mint de Manx báró — az egyik oldalamat tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassanként ... nem, sőt hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Amerre csak jártam, öleltek, szerettek... bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei. És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltéko- zolva! — —