Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Zalabai Zsigmondi: A halhatatlan „metafora”
Zalabai Zsigmond a halhatatlan „metafora” Vannak költők, akiknek már a nevük is „metafora“: asszociációkat váltanak ki, képzettartalmakat mozgatnak meg, melyekből a tudat — vasat a mágnes — a leglényegesebbet: a név mögött meghúzódó élet- és magatartásformát ragadja ki, rántja magához. Ilyen „metafora“ Petőfi Sándor neve is. Petőfi — éppen mert nevéből az Egyértelmű Idea, a Megtestesült Eszme fénye ragyog ki — mindenkié. A népé is, de ugyanakkor a költőké is. Szellemét, örökségét, emberiköltői arcélét vallomások, emlékképek, ars poétikák és versek idézik és éltetik. Ezekből mutatunk be egy csokorra valót az előző oldalakon. A sor az első köztársaság költészetének képviselőitől, Győry Dezsőtől és Forbáth Imrétől Veres Jánoson át a legifjabbakig, Tóth Lászlóig, Varga Imréig és Balla Kálmánig terjed. A versek többségében — „Petőfi nem alkuszik!“ — a költő az Egyértelmű Idea, a Megtestesült Eszme ragyogásában áll elénk, s korántsem véletlen, hogy Forbáth Imre éppúgy a „lázadó költőt“, a konok apostolt“ idézi, mint a szárnyait éppen csak most bontogató Balla Kálmán, aki előtt — „derékig papírba temetve“ — ugyancsak az Apostol jelenik meg. Győry Dezső ugyanúgy a forradalmárt állítja elénk, mint Tóth László, akinek a modern költészet formanyelvén írt, egymásba csúszó — s ezzel a végtelenség érzetét keltő — időrétegekből (történelmi korokból) építkező verse „bastille-on túl madridon Vietnamon innen“ keresi Petőfi nyomdokait. Veres János a 'költő emberi arcélét villantja fel; költeményét a könnyed hangvétel és a derűs szemlélet érdekes módon épp egy Petőfi-verssel, a Csokonaival rokonítja. S ezzel itt vagyunk Petőfi hatásának egy újabb oldalánál: inspiráló formaművészeténél. Az a fajta költő volt, aki csodálatos és megbonthatatlan egyensúlyba hozta a művészetet éltető külső (társadalmi) és a művészet belterületéhez tartozó esztétikaiformai komponenseiket. Hogyan született (születhet) a „zavaros földi zajok“ közepette a költészet „tiszta égi hang“-ja? — ez Varga Imre újszerű, eredeti hangvételű költeményének központi gondolata. Petőfi nem mindennapi érzékű és rendkívül tudatos formaművész volt; életének leírásaiból jól ismerjük azt a képet, mikor „fakóján“ és „szürkéjén“ vándorolva, a föl-földobott tallér ütemére számolgatta versei ritmusát. Kereste — játékosan, de nagyon komolyan — a legjobb, a legkifejezőbb, a feledésnek leginkább ellenálló megoldást. A szó, az örökérvényűvé szigorított forma keresésének folyamatát idézi fel Varga Imre verse, melynek első részében — törvényszerűen, mert az adekvát forma megragadása javításokkal, csiszolásokkal járó tudatos munka — a képeket, metaforákat „kommentárok“, egy-egy szó helyénvaló voltát megkérdőjelező mondatok — pl. (a „lobbant“ helyett más szót kellene írni; használni(?) alkalmazni)?) — és a komponálás hogyanjáról tanúskodó „kiszólások“ (pl. A megidézett alanynak feltehetően hangja is van, iktassuk ide a téma hitelesítése végett!) kísérik. Az „ihlet árapálya“ még nem egyenletes erejű, heterogén, egymástól független képeket sodor magával, szavakat, arcokat és hangokat — a szamaragoló juhász irónikus felhangokkal kiegészített dalocskáját, Hiador „fénymázas cipőjét“ és Megyeri „tintásüvegét“ stb. így alakul-kristályosodik a forma, s a vers második része már lerázza magáról a szóban való kételkedés koloncait, a bizonytalanságok nehézségeit, s felröppen, tisztán énekelve, mint a madár, a költészet magasába, hogy teljességében tekintse át, s meglássa — és megláttassa — Petőfi művészetének lényeget rögzítő csomópontját, melyben egybefonódik az éterien „fényes“ és a világian életszerű szó. Széttéphetetlenül, mint minden igazi mateforában.
