Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Ján Smrek: A költő és az asszony (versrészlet)
jobb halgatni. Elek e bölcs erénnyel. Mert minden költőt vészjóslón kerülget a Pusztítás orkánja, s rossz salakként a feledés sivatagába hint el mindent, amiben égi szikrát nem lel; szavakból várfalat hiába raknék, hiába vésnék rímből cikornyákat, s hiába tennék éjt napallá értük, ha nem vér lopna életet beléjük, még kakasszó előtt elárulnának. „Sejtem már: nem jelenthet könnyű élvet úgy írni, hogy a versben derűt lássunk —“ Létünkkel kell a művek mögött állnunk. Ezért szakadnak ránk a meddő évek, mikor a toll pihen. Csak szívünk vérzik ... „S a fájdalomról sosem ír, barátom? Annyi bú-baj van e kerek világon, és annyi könyvvel, verssorral tetézik! Én nem dagasztom még végtelenebbé a könnyek part-nélküli óceánját. Az ember-bút sokan öröknek látják, s nincs, ki belőle részét ki ne venné. Árulás, csalás s más ostorcsapások alatt nyüszít az emberszív naponta, minek nyomná még versem is zokogva feleim száját keserű pohárhoz? Szép a szenvedés — hajtogatják gyakran olyan költők, kik jólétben henyélnek, kiket baj csupán elméletben érhet. Én búsnak születtem, az is maradtam, mégis a pajzán vígságot köszöntőm, hogy dalaim a barna gyászt legyőzzék, ha valóság az, nem csak festett rémkép. Napos oldalon járok, hadd fürösszön a fény, arcomat bronzszínűre festve, nem kívánkozom remete-magányba. Csábít a lét ezernyi rejtett bája, s mord képpel járni oktalanság lenne a hű törekvők elszánt csapatában. Küzdeni kell. Nem elszökni a harcból. Én nem félek a sebektől, kudarctól. A hitetlenek közé sosem vágytam. S a szerelem — „Kérem, szakítsa félbe, drágám, a szóözönt, mely árként öntöz. A hangnemet, mely méltó s illik önhöz, most lelte meg. Ez a valódi énje, a múló évek — látom — nem koptatják. Nézését szenvedélye lángra gyújtja, egyszerre a felhők közt termett újra, a „szerelem“ szó pírba vonta ajkát. Nekem férjem van; ám ha még nem unja ajkamat, ha még vonzónak találja, kegyeskedjen most ráhajolni számra, s csókoljon meg. Ügy ... Néptelen az utca, csókunkat csak egy égi szempár látta.“ Ön csodaszép. S én, balgán, csak beszélek, nem éreztem hevét a fojtó szélnek, melytől hullámként vonaglott a szája. Hadd legeljen varázsát hegyi gímként. Rég nem sikerült olyan nőt találnom, kit megindítana a pillantásom, s ma végre ráakadtam önre ismét. Tisztaság üdít, húsomba olvad, lámpásom lesz majd a sűrű homályban .. . „Ö, mily komolyan beszél s milyen lágyan. Hangja remegése fűt, cirógat, régóta vágyom ily babusgatásra. Furcsa, hogy itt állunk együtt a hóban. És mindjárt el kell válnunk. S szívem nyombí durva kézbe kerül, mely visszazárja kalitkájába, mint ijedt madárkát. Igen, drága, cicomás aranyfogda vár újra rám. Elrejt a nehéz pompa. S szerelem is elvész, mint illó párák. Birtokosa csak töredékét kapja. Sokszor tévedünk földi utainkon. Lám, én is... Nem, ez maradjon a titkom. Hiszen elvégre a kaszás alakja hozzám is közeleg már. Ez a sorsunk. Mit szóljak még? Beszél a némaság is. Nincs olyan nő, ki örökké virágzik ... Sosem felejtem el, hogy találkoztunk, s e napot sem, a dátum számra égett. S most kívánjon jó éjt és nyugodalmat. Eljött a búcsú perce ... Miért hallgat?“ > Nincs már szavam. Nem lelek új igéket. Vagy inkább — talán túl sok mondandóm iaj S mindent elmondani: botor szándék. Teendőm az, hogy szavaim apránként itt-ott kopár utam porába szórjam. Végtelen monológok komorsága vár rám. Mint akit elmebaj silányít, magammal folytatom szivem vitáit... Hát ennyi volt. Az árny, akár a pára, szétfolyt, majd forró nedvvé gyűlt szememben A nőalak eltűnt a kapualjban, már nem értem el, bár utána kaptam. Magam elé, a lágy hóra meredtem, hol lábnyoma maradt csak és a bánat. Cipője helyét szinte simogatta nézésem, hópihe szállt szemhéjamra, és álmosan lestek a sötét házak. Szóltál, szívem? Csöndes vagy, mint az alkony Csak a száj mozog, még küszködve reszket, hátha egy szót még suttogva kiejthet. ; Nyelvünk legszebbik szavát. Azt, hogy: asszon; (1934 Veres János fordítás
