Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)

4

(lön Bukin és Gomira.)

BUKIN: Mitől vagytok ilyen vidámak? Minek örültök ilyen nagyon? Csak nem annak, hogy már nem vagytok diákok?... (Bort tölt magának és Bukinnak.) Szegénykék. Az önálló élet acélabroncsa vár benneteket. Csak mulassatok, de ne feledjétek, hogy mindannyian fent vagytok a kordén.

GOMIRA: Vaszjal Szeretlek téged, Vaszja! De elrontottam az életedet. Nem is értem, hogy ezidáig miért nem verted szét a pofámat?

(Mása menni készül. Bukin eléje áll. Frolov oldalt áll, mellén összefont karokkal.)

MÁSA: Természetesen ... Komédiások nélkül ma nem lehetünk meg.

BUKIN: Az évad utolsó fellépése. Igazat szólva, ezt látni kell. Gomira, te kezded. GOMIRA: Mása, tudom, hogy nagyon megbántottalak. Az esküvőn úgy viselkedtem, mint egy részeg disznó. Kérlek, bocsáss meg nekem. S ha kedved van, verj szájon. CSINIBABA (A Vidám fiúhoz): Neki erre nincs szüksége. Ez egyszerűen csodálatos. BUKIN: Még valamit. Mi elválunk, ahogy mondani szokás, s mindenki megy a maga útján. Csakhogy mi összeházasodtunk. (Mindannyiukhoz.) Lám, barátaim, mit jelent a könnyelműség! És mennyi mindenfélére nem gondoltunk! (Másához.) Most mi lesz velünk? ... Hát íme, én például fiatal vagyok, szeretem az életet, reménykedek, hogy még nincs minden elveszve a számomra ... Azt mondom, váljunk el.

MÁSA: Kérem. Mire ennyi beszéd. Magam is ezt akartam javasolni, de valahogy nem volt rá idő.

BUKIN: Tudtam, hogy nem fogsz ellenkezni.

MÁSA: Nem, s jó, hogy megemlítetted ...

(Mása hátat fordít Bukinnak, majd a Csinibabához és a Vidám fiúhoz megy. Azok ránéznek, majd eltávoznak a haliba. Nemsokára Gomira is utánuk megy. Frolov és Bukin a terasz másik oldalán állnak. Halkan beszélgetnek, úgy, hogy Mása talán nem is hallja őket.)

BUKIN: Hát így . .. Botrány a banketten. A porondon egész este Vaszja Bukin látható, a bohóc ... Mikor utazol el?

FROLOV: Huszonnyolcadikán.

BUKIN: Vele?

FROLOV: Egy irányba.

BUKIN: S azután?

FROLOV: Köd. Ti, neuraszténiások, köd nélküli térben nem létezhettek.

BUKIN: Tudod mit sajnálok ebben a pillanatban? ... Azt a szarkát, amit lelőttünk ... Miért öltük meg? Miért? Mi köze volt neki ehhez az egészhez? Nagy butaság volt, hát nem, Grisa? ...

FROLOV (Elfordul): Nem tudom. (Bemegy a terembe.)

BUKIN: Senki sem tud semmit. Köd... (Mása felé fordul.)

(A hall.)

KOLESZOV: Ide figyelj. Tudod te, hogy kihez jöttél?

TÁNYA (Nevetve): Tudom. Egy kalandorhoz.

KOLESZOV: A válasz rossz. S erről van sző.

TÁNYA: Örülsz, hogy eljöttem? Mindig én jövök, én egyedül. Szemtelen vagyok, igaz? KOLESZOV: Nem. Nagyszerű lány vagy. Megtanultál eljönni

__De megbocsátani, megbocsátani tudsz-e?

T

ÁNYA: Nem tudok.

KOLESZOV: Megbocsátani — ez a legfőbb dolog. Főleg, ha olyan nyavalyás alakkal van dolgod, amilyen én vagyok.

TÁNYA: Ugyan már. Miért volnál te nyavalyás alak?

KOLESZOV: Mert az vagyok.

TÁNYA: Dehogyis ... Rossz vagy — ez igaz. S büszke is vagy. És ...

KOLESZOV: Milyen? Honnan tudod, milyen vagyok?

(Az ajtóban megjelenik Repnyikov, a haliból bejövet.)

TÁNYA: Tudom ... Te ... Te ... Nem tudom ... Hozzád hasonló másik nem létezik, ez minden. (Észreveszi az apját.) Itt van. Régen nem láttuk egymást.

(Koleszov elfordul. Csend.)

REPNYIKOV (Hozzájuk lép): Mióta vagytok itt? (Tányához.) Régóta itt vagytok? TÁNYA: Nem rég. Csak eljöttem néhány ismerősömnek gratulálni.